TOLLRAJZ

A derengés állandósága

Péter László

2020. március 31., 17:32

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

15.

„Ő maga változik, de a Magja meg nem változik”

(Hagymás István)

GIOTTO NYÁJA

Giotto nyája, rajzvázlat, másolat a padovai Scrovegni-kápolna freskójáról (a szerző illusztrációja)

Beszélnünk kellene mindarról, ami megváltozhatatlan, ám máig is elemi erővel hat ránk.

Krisztus színeváltozása bekövetkeztével világossá vált a makacs tanítványai számára is, hogy a Mester isteni dicsősége és áldozati halála nincsenek ellentétben egymással. Megölése is Messiás voltát bizonyítja. A történelem nagy misztikuma, hogy talányos, kifürkészhetetlen, szeszélyes és ellenmozgásos tanokat hangoztat. Ugyanakkor tényekkel teli. Azonban szélsőséges hangulatváltásokra is képes. Akárcsak a művészet, folyamatosan mozgásban van, a fény irányába halad, átlényegülésre, átváltozásokra képes, és amint lehet, meg is változtat maga körül sok mindent. Lényegében varázslatosan túlzsúfolt, ugyanakkor fájdalmasan élményteli, a megfellebbezhetetlen és a megváltoztathatatlan örök igazságot képviseli. Az élet igazát, amely az egyik percben még szelíd, kellemetes és kíméletes, s az emberiségnek kedvez: a másikban azonban már móresre tanítja.

Világunk kulcsszavai: az örök (át)változás képessége és lehetősége. Jelesül, a folyamatos minőségi ingások ellenére a teremtett világ jó irányba haladását nekünk is ösztökélnünk, szorgalmaznunk kellene. Mert pozitív értelemben vett, élményi az élet örökös szárba szökkenése, növekedése, feljavulása, az ember bátorságos előrehaladása. Az ember számára az élet gyönyörű létélmény. Kétes pillanatokban azonban valóságos istencsapásnak tűnnek a szeszélyes, kakofonikus zavarai. Nincs örök Tavasz, és örök Tél sincs. S így a gondtalan, édeni időszakokat zordon, zabolátlan időváltások kísérik: rozsdásodás, kopás, a fény pislákolása – komorságos elfogyása a Napnak.

Van úgy, hogy a reménytelenség érzetével kelünk és fekszünk, kísértő fenyegetettségben. Mert néha kiszámíthatatlannak érezzük a megmaradásunkat is. Tudjuk, hogy váltakozva, forrás-ideje van a felhőtlen, örömteli életnek, de a csüggedésnek, látszatpusztulásnak is. S hogy olykor hirtelen gátszakadása van minden harmóniáknak. Aggodalmaskodunk tehát mindig. Holott Jézus kibékíteni igyekszik bennünket a valósággal: „Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől. Mert a holnap aggodalmaskodik majd a maga dolgai felől.” Vagyis, mindenkor ideje van a reménynek, a borúlátó elbizonytalanodásnak, a bennünket gyakorta utolérő aggódásoknak, szorongásoknak és az elmúlásnak is. Ugyanakkor a kitavaszodásnak is megvan az ideje, s visszatarthatatlan: de ki kell várnunk, míg eljön az ideje.

Visszatérő élményem egy álom: alkonyul, az olajfák hegyén várakozunk, mi Mindannyian. Úgy fest, mintha mi lennénk Giotto lenyugvó, összebújó nyája…

VIRÁGVASÁRNAP ELŐTTI IDŐK

Virágvasárnap előtt (a szerző illusztrációja)

Virágvasárnap előtt (a szerző illusztrációja)

A keresztény ikonográfia következetessége jóval felülmúlja, sőt némely pontjain fölülírja a hagyományos kultúráét. Makacs, következetes, és eltökélt szándéka van: mára tudjuk, hogy a hiányából szétesés, pótolhatatlan űr keletkezne. A keresztény ikonográfia a kelő Mag erejével hat. Van benne valami megfejthetetlen, titkos, kiismerhetetlen, fájdalommal és örömmel telt áhítat-élmény, amely az örökkévalóság igényével él. S amelyre adottságaink, felfogásunk, talányos lehetőségeink és józan belátásunk révén számíthatunk mindig: s ez nem is oly kevés. Talán fejlődő természeti, talán csak örökül adott istenadta adottságaink közé tartozik. A történelem példáit azonban valahogy mindig mantráznunk kell: vége ne szakadhasson valaminek, aminek szép hagyománya van. Az emberi emlékezés egy végtelenített folyamat. Habár olykor félremagyarázható és csalóka, mert a gépezete olykor igencsak nyikorog: tehát korántsem tökéletes. Ám az örökölt jusst nem hagyja, úgy tudja, hogy szerepe a folytatólagosság. Példázatainak gazdag sora okulásunkra van, és nem is hagy felejteni bennünket.

Művészeti berkekben időtlen idők óta végtelen, igazságosnak hitt szenvedélyes csatározások, nyughatatlan látnokok front- és háttérharcai folytak. Kívül és belül is dúló művészi csetepaték, meggyőződéses, egymással homlokegyenest ellentétes állásfoglalásokkal megtűzdelt képzeleti dúlások. Az ingatag szellemi erőviszonyok pró és kontra alakulásai szerint. A kulturális erőbevetések szószólói pedig hol kiegyeznek egymással, s összekötik sorsbéli meggyőződéseiket, hol elkülönülnek egymástól, s különvéleményekre késztetnek bennünket is. Hiszen eltérünk, olykor erősen különbözünk egymástól, s a meggyőződéseink és a vállalásaink is összeegyeztethetetlenek. Vagy igaznak, vagy torz-hamisnak látjuk az igazságainkat: barátságos szeretet vagy gyűlölködő idegenszívűség az eredménye. Ritkán tudatosodik bennünk, hogy e történések valamiféle ránk testált hagyomány- és értékmegőrző jelleggel bírnak. Oka van mindennek, meg kell ütköztetnünk a meggyőződéseinket, meg kell harcolnunk a vélt igazunkért.

MAGHASADÁS

A húsvéti ünnepekkel kapcsolatos univerzális ikonográfia az évszázadokon át kialakult változatosságaival együtt lett roppant gazdag. Itt láthatjuk meg leginkább, mekkora súlya és ereje van a művészetnek: az egymástól eltérő szándék mellett is képes közös forrásból táplálkozni, s táplálni. Évszázadokon át a művészet hű kísérője volt a teológiai tanok fejlődésének. Gyakran meg is próbálta önállóan tolmácsolni az Úr kínhalálának és feltámadásának vizuális megjelenítését, de „tettének” oka a történet nehezen megfejthető mélyebb értelme volt. A húsvét ikonográfiája évszázadokon át tömörödő nehéz vértezetté alakult, annak ellenére, hogy szembeszökő a művészi kifejezőeszközök és a gondolatviláguk közötti különbözőség. A nagy művészek mindig egyéni fejlesztésekre törekedtek. Azok a változások, amelyek a megváltás értelmének megértési lehetőségeit kínálták, sorra meg is érintették a lelkünket. A keresztény művészetekben tapasztalható gyakori szakadások például a keleti és a nyugati egyházak szétválásával és eltérő ikonográfiai hagyományaival magyarázhatók. A nyugati keresztény ikonográfia természetkövető stíluselemeiben változott meg. Az ortodox, vagyis stilisztikai változtathatatlanságokhoz ragaszkodó keleti, évszázadokon át tartó sztereotip ábrázolásokkal hódolt hitnek és művészetnek egyaránt.

Mi a magyarázata annak, hogy kétezer év távlatából még mindig képesek vagyunk élménnyel megélni újra és újra a példa nélküli szenvedéstörténetet? Amelyben a kereszténység megihlette emberi lelkek motivációit, kétségeit keressük? A művészi alkotásokban kódoltan megvan a feloldozást keresés, az átváltozás valósághű ábrázolása és a keresztútjárások élménye, ami révén a hit még tágabb fogalmi keretrendszerbe illeszthető…

LÉLEKEMELÉS

Alkony és virradat holtpontján a szelíd derengés állandósága vár bennünket. A keresztre feszítés túlsúlyosságának megélését talán ezzel az állapotleírással lehetne összegezni: a lélek elválik a testtől, és átlendül a holtponton… A művész folyton a meglévő sztereotípiákkal és a saját meglátásaival küzd, egyezkedik, perlekedik. Meglátásai nyomán feltárul előttünk egy folytonosan ismételt, mégis újraköltött titokvilág, amely különleges láttatásban részesít bennünket. És mégis megteremti bennünk azt a bizonyosságérzést: így történt, így történhetett. Lesznek még alkonyi pillanatok, s lesz utánuk feltámadás is…

Az öröklétbe vetett hit mindig képes lesz legyőzni a reménytelenséget, a félelmeket. Hasonlatosak vagyunk Giotto rejtőzködő nyájához, valahol a padovai Scrovegni-kápolna gyönyörű freskóképein.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége