2024. április 19., péntek

Kényszerszünet

Újvidék büdös, zajos nagyváros. Ilyennek ismerjük már nagyon régóta, éjjel-nappal morajlik, a „távolban kutyaugatós” csendes éjszakák fogalma a városlakók többsége előtt ismeretlen (volt). Újkori történelmében volt már ugyan egy valóban csendes időszaka, az elmúlt évezred utolsó tavaszán az éjjelek mély csendjét csak nagy ritkán törte meg néhány légvédelmi gépágyú sorozattüze, amelyet rendszerint iszonyatos robbanás követett. De rögtön utána ismét csend lett, síri nyugalom. Az után a pár hét után ismét beindult az élet, a zaj, a morajlás, a benzingázbűz, és mára már akkora méreteket öltött, hogy a városban a viszonylagos nyugalom is fényűzésnek számít. Bő egy évtizeddel ezelőtt egy akkoriban megnősült haverunk a város szélén, egy zsákutcában épített házat. A kertjében ülve egy verőfényes vasárnap délután szokatlan hangra lettünk figyelmesek. Repülőgép. Nem alacsony repülésben átdübörgő MiG, hanem utasszállító repülőgép, fönt, legalább tíz kilométer magasságban. A városközpontban, de még a távolabb eső lakónegyedekben sem hallottunk akkoriban ilyen búgást napközben, a város zaja elnyomott minden hasonlót. Nos, a magasból érkező repülőgéphörgés az elmúlt egy-két évben rendszeres hangjelenség lett, mindenhol, éjjel-nappal jelen volt, úgy a világoskék, mint a holdvilágos, éjszakai égboltot tucatnyi kondenzcsík szelte keresztül bármely pillanatban. Mostanáig...

Azok, akik nem láttak még kelet-európai, nemzetközi repülőtéren félrészeg német srácot, bermudagatyában, papucsban, pezsgősüveggel a kezében, nem érezhetik át a turizmus lezüllesztésének fogalmát. Ennek a „turistának” még hátizsákja sem volt, egy bankkártyával a farzsebében „átröppent” egy hétvégére oda, ahol olcsóbb a sör, meg kaphatóbbak a nők. Az ilyen utazókat pár évvel ezelőtt még nem is létező, vagy legalábbis a többség számára teljesen ismeretlen légitársaságok vadonatúj, gyárszagú repülőgépei repítették át egy-egy forró, budapesti hétvégére, gépparkjaik számára a nagyobb, európai repülőterek külön terminálokat építettek. Azok, aki nem jártak éjjel két órakor a barcelonai El Prat légikikötő T2-es részlegében, és nem látták egy ilyen kompánia flottáját, nem is tudják elképzelni a tömegturizmus méreteit: száznál is több, vadonatúj, sárga-fehér, szürke pöttyös farkú Airbus és Boeing, egymás előtt, mellett, mögött, a helymegtakarítás céljából katonai precizitással leparkolva, kábelekre, tömlőkre csatlakoztatva várták a profithalmozásnak zöld fényt adó hajnalt.

Az idegenfogalmi szintsüllyedés egyértelművé válik azok számára is, akik megpróbáltak már leülni, vagy akár csak beállni a Trevi szökőkút társalgórészébe, vagy esetleg úgy gondolták nagy naivan, hogy elkattintanak egy „mások nélkül a háttérben” selfie-t a pisa-i torony előtt. Egy ilyen fotóra mostanáig annyi ideig kellett várni, mint amennyi ideig hamarosan hat tekercs WC-papírért várunk majd a sorban a bolt előtt. A mennyiség letarolta a színvonalat, exponenciális ütemben, valaminek történnie kellett! A most beállt „egészségügyi” jelenséget talán a már a 17. század vízi-és szélmalmaiban is működő, de leginkább a 19. század gőzgépesített iparában elterjedt, centrifugális fordulatszám-szabályozó berendezés működéséhez hasonlíthatjuk. Ez a szerkezet a bivalyerős, emberileg már nagyon nehezen ellenőrizhető gépek veszélyesen megnövekvő fordulatszámát csökkenti tengelyfékezéssel, a forgás gyorsaságából adódó tehetetlenségi jelenséget, a centrifugális erőt kihasználva. Magyarán: minél gyorsabban forog a tengely, annál jobban fékezi azt. Társadalmunk az elmúlt pár évben elképesztő sebességgel kezdett pörögni, az imént elemzett légi forgalom sokszoros megnövekedése ezt mindenki számára világossá tette. Az elmúlt egy-két évben nem azért hallatszott az utasszállító repülőgépek hörgése minduntalan Újvidéken, mert csendesebb lett a város, hanem azért, mert az őrült légi forgalom miatt egyre több repülőgép kényszerült alacsonyabb átrepülésre, a közelben megnyíló új, és katonai létesítményekből konvertált civil repülőterek miatt egyre több gép kezdte meg a sülyedést már városunk felett. Naponta legalább két-három alkalommal hallottuk a léglökéses motorok jellegzetes, a landolási folyamat korai lépéseihez tartozó, üresjáratba kapcsolás hangfrekvencia-váltását. Most nem halljuk egyszer sem. Nagyon valószínű, hogy nem is fogjuk hallani még jó hosszú ideig, és azután is majd csak ritkán. Eltúloztuk kissé, és emiatt „társadalmi sebességregulátorunk” megálljt, pontosabban vészfékezést parancsolt. Kényszerszünetet, amely nélkül fordulatszámunk egész biztosan kipörgött volna a szakadáspontig. Az ilyenfajta szüneteket még nem is olyan régen, itt, Európában a Luftwaffe meg a Royal Air Force bombázói kényszerítették ránk, most láthatatlan, megfoghatatlan, egyesek szerint nem is létező mikrofékek, korunk szellemében a korábbinál sokkal kifinomultabb módon. A fentiekben leírt „turistastampede” egyértelműsíti, hogy a fékpofák miért éppen az olasz félszigeten izzanak legjobban. Akármiről is van szó, szükségünk volt-van erre, de nem kell elkeserednünk. Ismét műszaki hasonlattal élve: várjuk meg, amíg lehűl a felforrt, gőzölgő víz a hűtőben, és próbáljuk meg újraindítani a motort. Reménykedjünk, hogy nem sültek be a dugattyúk, hogy nem történt blokkrepedés, és hogy a slusszkulcs elfordítása után ismét felberreg a masina. Most már (talán) ismerjük gépünk strapabírási mutatóit, és megtanultuk, hogy mikor kell lelépni a padlóig taposott gázpedálról.