Jelen korunk még nem találkozott olyan járványügyi kihívással, mint amilyent a most tomboló koronavírus-járvány jelent. Ha a múltba tekintünk, akkor már más a helyzet. A betegségek és a járványok ugyanis egyidősek az emberiséggel. A civilizáció fejlődésével pedig a járványok terjedése látványosan felgyorsult. Az emberek, amint nagyobb közösségekbe tömörültek, főleg amikor nagyobb településeket, majd több ezer fős zsúfolt városokat hoztak létre, egyben megteremtették a sok áldozatot követelő járványok feltételeit is. A kereskedelem tovább rontott a helyzeten, hiszen általa a betegségek messzi vidékekre is eljuthattak, megfertőzve távoli emberi közösségeket. A társadalmi megrázkódtatások, mint a háborúk, lázadások, forradalmak pedig különösen kedveztek a különféle rettegett nyavalyáknak, amelyek így tovább növelték a harcokban elesettek számát. Így a láthatatlan kórokozók nem egyszer birodalmakat kényszerítettek térdre, politikai rendszereket buktattak meg. A tömeges megbetegedések idején azonban mindig voltak olyan emberek, akik igyekeztek segíteni a fertőzötteken, megpróbáltak ellenszert találni a betegségre.
DÖGVÉSZ, FEKETE HIMLŐ ÉS SPANYOLNÁTHA
Nem kell sokat lapozgatnunk a történelemkönyveket azért, hogy pusztító járványokra bukkanjunk. A nagy görög történetíró, Thuküdidész A peloponnészoszi háború című munkájában részletesen ír a háború idején Athént sújtó járványról. A szakértők Thuküdidész leírásait elemezve vitatkoznak arról, hogy Kr. e. 430–429-ben az athéniak között a rettegett pestis vagy éppen valamely más betegség pusztított-e. Talán ennyi idő után ez nem is olyan lényeges. Nagyobb tanulsággal szolgál az, hogy Thuküdidész könyvében részletesen leírja, mi történik egy emberi közösséggel, ha egy gyógyíthatatlan betegséggel kell szembenéznie. A reménytelenség megingatja a fennálló társadalmi rendet, és kikezdi a törvények és a vallás összetartó erejét.
„Vad szertelenséggel dúlt a pusztulás, egymás hegyén-hátán heverve lehelték ki lelküket… S maguk a szentélyek is, ahol szállást kerestek, telve voltak az elhunytak holttesteivel… A temetések addig szokásos rendjét is teljes zűrzavar váltotta fel, mindenki úgy temette el halottját, ahogyan éppen tudta. Sokan… olyan szemérmetlen módon jártak el, hogy azokra a máglyákra, amelyeket mások emeltek, azokat megelőzve a maguk halottját helyezték rá és égették el, sőt némelyek másnak a már lobogó máglyájára dobták rá a magukkal hozott holttestet, majd elsiettek” – írja Thuküdidész, aki maga is megfertőződött a betegségben, de kiheverte azt.
A város lakosságának mintegy harmadának azonban nem volt ekkora szerencséje. A járvány véget vetett az athéni demokráciának is, hiszen a betegség egyik első áldozata éppen az a Periklész volt, aki megtestesítette az athéni népuralmat. Halála után a városállam élén demagógok és zsarnokok sora követte egymást, végül Athén Spártával szemben alulmaradt a háborúban. Korábbi fényét már soha nem nyerte vissza.
Azt, hogy Athénban pestis dúlt-e nem tudjuk, de azt pontosan ismerjük, hogy 1347 és 1353 között ez a betegség vitt végbe nagy pusztítást Európában. A betegséget, amelyet „dögvésznek” vagy „fekete halálnak” neveztek, genovai kereskedőhajókon hurcolták be az öreg kontinensre, és patkányok bolhái terjesztették szét. A pestis Európa lakosságának mintegy felét kiirtotta. Voltak falvak, amelyeknek a teljes lakosságát elvitte a kór. A rettegett fekete halált maga VI. Kelemen pápa is elkapta, de hat hét után felépült belőle. Ahhoz, hogy a járvány ekkora pusztítást tudott véghezvinni, az is hozzájárult, hogy a dögvész a kontinens lakosságát legyengülve találta. A XIV. század elején az időjárás szokatlanul hideggé és csapadékossá vált. Ezt az időszakot szokták „kis jégkorszaknak” is nevezni. A gabonatermés megsínylette az éghajlatváltozást. A hűvös idő a sólepárlást is megnehezítette, ami azt jelentette, hogy a só mennyisége lecsökkent, az ára pedig megnövekedett. A kevés sómennyiség megnehezítette a húsok tartósítását. Így éhínség lett úrrá a kontinensen. A legyengült szervezetek pedig kevésbé voltak ellenállóak a kórral szemben.
Ami Európa számára a fekete halál, azt jelentette Amerika számára a fekete himlő. A kórt 1520-ban a spanyol hódítók hurcolták be az Újvilágba. Míg az európaiak szervezete ekkor már bizonyos mértékű védettséget élvezett a fekete himlővel, addig az amerikai őslakosok immunrendszere teljesen felkészületlen volt az új betegséggel szemben. A fekete himlő kétszáz éven át szedte áldozatait Közép- és Dél-Amerikában. Becslések szerint 50 millió halottat követelt, kiirtva az amerikai őslakók 90–95 százalékát. A spanyol hódítók puskáikkal, ágyúikkal, lovaikkal (Amerikában ugyanis a spanyolok érkezése előtt nem voltak lovak) hadászati fölényben voltak az őslakosokkal szemben, a történészek szerint azonban a járvány is hozzájárult a virágzó és népes Azték és az Inka Birodalom bukásához.
A történelem eddigi legpusztítóbb járványa az 1918–1919-ben tomboló spanyolnátha volt. A betegség 1918 márciusában az Amerikai Egyesült Államokban, egy kansasi katonai bázison bukkant fel először. Az I. világháború ekkor még javában dúlt, az Egyesült Államok pedig hadviselő fél volt. Az Atlanti-óceánon átküldött amerikai csapatokkal a spanyolnátha is eljutott Európába, a lövészárkokban évek óta harcoló, legyengült katonák között pedig gyorsan elterjedt. Amikor az addigi legpusztítóbb fegyveres konfliktus véget ért, a hazatérő katonák magukkal vitték a kórt a háborús terhektől legyengült hátországokba. A spanyolnátha így eljutott Indiába, Kínába, Ausztráliába, de még Új-Zélandra is. A járvány terjedését az is elősegítette, hogy a háború befejezése után a világ számos pontján nem hallgattak el a fegyverek, hanem forradalmak, polgárháborúk, kisebb helyi fegyveres konfliktusok zajlottak. A járvány 1919 második felében csillapodott le, majd belesimult a szezonális influenzába, de az 1920-as években még többször felütötte a fejét. A spanyolnátha áldozatait a szakértők 50 és 100 millió fő között becsülik. A négy évig tomboló I. világháború körülbelül 17 millió áldozatot követelt.
HŐSÖK MADÁRJELMEZBEN
A járványok története egyben azon neves és név nélküli emberek hőseposza is, akik saját egészségüket kockára téve harcoltak embertársaik megmentéséért. Főleg azokban az időkben csodálatra méltó ezen személyek harca, amikor még mit sem tudtak vírusokról, baktériumokról és egyéb mikroszkopikus élőlényekről. Bár azt, hogy a járványokat szemmel nem látható dolgok okozzák, már az ókorban is sejtették. Úgy vélték, hogy „apró magvacskák” terjesztik ezeket a betegségeket, és már ekkor jól tudták, hogy mely betegségek ragályosak és melyek nem azok. Mondanunk sem kell, hogy mindezt az akkori orvosok csak közvetlen megfigyelések útján, sokszor saját kárukon tanulták meg. Hippokratész, az ókori görög orvos könyveiben több, mint negyven betegség tüneteit írta le, és elsőként megállapította a járványok legfőbb lényegét, miszerint „ha sok embert ugyanazon időben ugyanazon betegség támad meg, úgy annak közös okot kell tulajdonítanunk”.
Kezdetleges megfigyelésekkel az is könnyen belátható volt, hogy a ragályok emberi érintkezésekkel terjednek, főleg a kereskedelmi útvonalak mentén. Így magától értetődően a fertőzött betegeket igyekeztek elkülöníteni, későbbi korokban pedig a fertőzött területeket is elszigetelni. A fent leírt XIV. századi pestisjárvány idején létrehozták az első vesztegzárakat. Először 1374-ben Velencét vették harminc napos vesztegzár alá, majd 1377-ben Raguzát (Dubrovnik) negyven napra. A karantén szó eredetét is itt kereshetjük, ugyanis az az olasz Quaranta giorni kifejezésből származik, ami negyven napot jelent. Emellett a városok külön alkalmazottakat neveztek ki a betegek kezelésére, és a halálozási listák vezetésére. Ők voltak az úgynevezett pestisdoktorok. A XVII. század elejétől a pestisdoktorok könnyen lemosható köpönyeget, kalapot és kesztyűt viseltek. Arcukat hosszú csőrszerű maszkkal fedték el, amelybe gyógynövényeket, fűszereket raktak, mert a levegő megromlásával magyarázták a betegség terjedését. Szemüket kristályüvegből készült szemüveggel óvták. Emellett pálcát hordtak, hogy ne keljen a betegekhez hozzáérniük. A felszerelés valóban adott valamilyen fajta védettséget viselőjének. A pestis valódi okát nem ismerve azonban a pestisdoktorok nem sokat tehettek a járvány megállításáért. Munkájuk azonban nélkülözhetetlenné vált, hiszen megpróbálták ellátni a betegeket, megszervezték a halottak elszállítását, és vezették a halotti listát. A legismertebb pestisdoktor a jóslatairól elhíresült Nostradamus volt.
A járványok elleni küzdelemben a nagy áttörést a XVII. század végén, a XVIII. század elején Anton van Leeuwenhoek német zoológus hozta el, aki saját készítésű mikroszkópjaival a vízben egysejtű állatokat, a vérben pedig vörösvérsejteket figyelt meg. Ez azt jelentette, hogy az évszázadokig a szem elől rejtve maradt ellenségek egy csapásra láthatóvá váltak. 1796-ban Edward Jenner felfedezte, hogy ha egy embert tehénhimlővel fertőz meg, akkor olyan védettséget vált ki az emberi szervezetből, amely hatékony a fekete himlővel szemben. Ezzel létrejött a vakcinnáció. Azóta a fekete himlőt, az embert fertőző betegségek közül egyetlenként, sikerült világszerte felszámolni.
Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy azok a nővérek, orvosok, járványügyi szakemberek, akik jelenleg is küzdenek a koronavírus ellen, és éjt nappallá téve dolgoznak a védőoltás kifejlesztésén, a fenti hősök sorát gyarapítják. Számos híradásban számoltak be arról, hogy gyógyítás közben nővérek, orvosok fertőződtek meg, sőt egész kórházi osztályok kerültek karantén alá. Ma ők azok, akik az egykori pestisdoktorok módján küzdenek meg korunk láthatatlan ellenségével, a koronavírussal. Szerencsére azonban már mögöttük áll évszázadok tapasztalata, tudása, technikai fejlesztése. Ennek köszönhetően számukra az ellenség már nem láthatatlan többé.
