Az, hogy a filmek és a sorozatok szántszándékkel kevert műfajúként hagyják el a boszorkánykonyhát, nem újdonság. Vegytiszta sci-fit, vegytiszta tinivígjátékot már alig találni a piacon. Nevezhetnénk ezt Titanik-effektusnak is; az 1996-os mozi pont azzal tudott nagyot aratni, hogy különböző szögekből nézve különböző műfaji sajátosságoknak tudott eleget tenni: egyszerre volt romantikus kosztümös dráma, osztályellentét-elemzés, tudományos dokumentum, történelmi katasztrófafilm és művészvallomás. Ezt a receptet alkalmazzák sikerrel a Netflix sorozatai is, a jelen esetben a kérdés csak az: mi sül ki abból, ha találkozik a boncasztalon a szuperhős-sci-fi, a nordikus legenda, a tinidráma és a környezetvédelmi segélykiáltás?
A Netflix jó szokásához híven kiadta a melót egy európai, már jól működő filmiparnak – a Ragnarök* című sorozathoz a dánok és a norvégok adták szakértelmüket, közülük is elsősorban az angolos nevű Adam Price, aki a kilencvenes évek eleje óta szüli az északi sorozatokat.
A Ragnarök egyrészt pontosan annyi, amennyit a címe elmond, másrészt sokkal több és sokkal kevesebb is annál. A skandi mítoszokban az istenek és az óriások végső küzdelmét, az eddigi világ végét és egy új kezdet reménységét felvillantó mitikus háborút már Wagner is megénekelte Az istenek alkonyában, nagyszabású Trónok harca-epigonra azonban ne számítson az, aki e sorozatot választja az izoláció napjaiban. Ma játszódó, mikrodrámákkal, diszfunkcionális családokkal és mérgező vízzel telített mese ez, amelynek misztikus oldala csak ritkán bukkan felszínre.
Magne (David Stakston) problémás gyerek, nem túl szép, szemüveges, amolyan jóindulatú óriás öccse, Laurits (Jonas Strand Gravli) mellett, valakik azonban épp őt választják meg az isteni erő következő birtokosául. Az óriások ugyanis ott élnek a képzeletbeli, de annál beszédesebb nevű Edda nevű faluban (a név az izlandi népmondák verses feljegyzéseit fedi), és fő veszélyüket nem az jelenti, hogy bármikor földbe taposnak bárkit vagy hogy a kutyájuk egy világító szemű fenevad, hanem hogy a birtokukban lévő gyár iszonyú mértékű szennyezést juttat a vízbe az amúgy is túl gyorsan olvadó gleccserek eltűnésével. Erre jön rá a városka egyik környezetvédő üdvöskéje, és tudását természetesen azonnal gyilkosság fojtja el. Magne nyomozásba kezd, ám egyre különösebb dolgok kísérik útját – az ég ha kell, ha nem, megdördül felette, látása rohamosan javul, ereje nőttön nő, a tükörből pedig nem a saját arca néz vissza rá.
A Ragnarök építményében tán épp az a legjobban tartó gerenda, amiről első ránézésre azt hihetnénk, hogy erőltetett és felesleges betoldás: a környezetvédelmi szál. A gleccserolvadás és a szennyezettség nem egyszerűen Greta Thumberg-i didaktikus szólamként jelenik meg, hanem beépül a csodásan filmezett kék-szürkébe, és (spoiler-veszély!) az első széria végső csapása sem ököllel történik. Bár ilyeténképp senki nem mondja ki, a sorozat forgatókönyve azonban tiszta és érthető: az apokalipszis elhozásával próbálkozó óriások nem elsősorban szupererejük révén készülnek győzedelmeskedni, a veszélyt sokkal inkább érzéketlenségük és empátiahiányuk okozza, míg Magnénak semmi más nem is áll rendelkezésére, csak szinte autista együttérzése és makacs igazságérzete.
A karanténból figyelő nézőnek az az érzése, hogy ez modern legenda sebes sodrású, ugyanakkor mintha túl kevés történés fért volna bele a megjelent hat epizódba. A Ragnarök az utolsó rész végén mégcsak el se kezdődött, és még igen sok vár arra, aki a következő évben is követni fogja ezt a sorozatot.
*Ragnarök (Netflix, 2020). Kreátor: Adam Price. A főbb szerepekben: David Stakston, Jonas Strand Gravli, Herman Tømmeraas, Theresa Frostad Eggesbø.
