„...fölkacagok az örömtől, hogy vagytok
s én is vagyok mellettetek.
Hozzátok kötött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, aztán a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé
s öletekbe ejtsem terhes koponyámat.
Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.”
(Kosztolányi Dezső: Nők)
Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész könyve, amely nemrégiben jelent meg a Jaffa Kiadónál igazi különlegességnek számít az író életéről eddig megjelent kötetek, monográfiák sorában. A szerző ugyanis egy olyan lehetőséget kapott és amely a kötet megszületését is útnak indította, ami által Kosztolányi Dezső életének és utolsó szerelme történetének egy eddig nem ismert oldalát világítja meg. Felbukkant egy jelentős dokumentumegyüttes a költő életének utolsó szakaszából, melybe a szerző, Légrádi Gergely író és ügyvéd közvetítésével betekintést nyert és egyben felkérést is kapott egy kísérő tanulmány megírásához.
A Radákovich Mária-szerelemről az irodalomtörténetírás megemlékezik, maga Kosztolányi Dezsőné is megemlíti férjéről szóló könyvében (Kosztolányi Dezső, 1938). Az irodalmi köztudatban annyi van jelen róla, hogy a Szeptemberi áhítatot Mária ihlette, ez a kései szerelem, amely a már súlyos beteg Kosztolányira visegrádi szanatóriumi kezelése idején talált rá és mindent kész lett volna feláldozni érte, a teljes gyógyulást is tőle remélve. 1935. augusztus 5-e és 1936. április 30-a között tizenöt levelet és egy táviratot írt Máriának.
Bíró-Balogh Tamás szerint teljes joggal írta le Parti Nagy Lajos a Kosztolányi–Radákovich-szerelmet földolgozó Gézcsók című darabja kapcsán: „Mária nélkül majdnem van Szeptemberi áhítat, de Kosztolányi Dezső szeptemberi áhítata, érett világszerelme nélkül egyáltalán nincsen Mária.” Papp Oszkárné Radákovich Mária tehát Kosztolányi szerelme által lett Máriává, és „került az irodalomtörténeti érdeklődés látómezejébe”. A kötet szerzője szerint azonban Mária „igenis volt valaki”, ezt próbálja megrajzolni ebben a kötetté nőtt tanulmányban, Mária alakját, a hús-vér nőét, akinek Kosztolányin kívül is volt élete, munkája, családja. Leveleikbe beleolvasva megnyílik előttünk a költő életének egy olyan szeglete, amelyet kutatni talán már „irodalmi bulvár”-nak minősíthető és felmerülhet a kérdés is, hogy közelebb hozza vagy eltakarja olvasói elől magát az életművet? A feleség „szerelemértelmezését” olvasva, a betegség hozadékának tekinti a fellángolást: „Micsoda bonyolult, hullámzó és beteg áradat ez. Kapaszkodás az életbe és kapaszkodás a halálba, félelem az élettől és félelem a haláltól, menekülés az elviselhetetlen valóságtól az elviselhetetlen tébolyba. A régi, lázas gyermek torzult világképe, elsiklás, örvénybe zuhanás. Minden szerelem őrület, heveny őrület. Hát még ez az általam értelmetlen és veszélyes indulat, ami lidércesen, boldogságot lobogtatva rombol, pusztít, mint valami súlyos betegség, a másik betegség mellett.” (Kosztolányi Dezső, 1938)
Kosztolányi azonban gyógyultnak érezte magát Mária szerelmétől. Amikor betegsége elhatalmasodni látszik, a következőket írta neki: „Ha pedig meghalnék – amit nem akarok, mert élni szeretnék érted – akkor te élj tovább – erre esküdj meg – , élj azért, hogy ezen a hitvány földön te hordozd legalább a mi emlékeinket, s ezekkel szépítsd meg a csillagokat is, ert ha mindketten eltávozunk, akkor többé senkisem emlékezhet arra, ami a világon szép volt, igaz és tökéletes.” (Kosztolányi Dezső – Radákovich Máriának. Budapest, 1935. szeptember 24.)
Radákovich Mária pedig Darvasi László szavaival felelhetne: „Vagyok én neki? Dehogy vagyok Kérem szépen, ebben az elvetemült, pomádés színjátékban bárki múzsa lehet. Lehetett volna. Csakhogy én lettem az.” (Szív Ernő: Radákovich Mária)
