A színház képes a színpadot szakrális térré változtatni, Dél-Ázsiában a művészek mély alázattal érintik meg a színpad deszkáját, mielőtt fellépnek rá, és ebben az ősi hagyományban összefonódik a spiritualitás és a kultúra, írja színházi világnapi üzenetében Shahid Nadem elismert pakisztáni drámaíró, az ország egyik legfontosabb kulturális intézménye, a pandzsábi Kortárs Színház művészeti vezetője, hozzátéve: „Ideje helyreállítani ezt a szoros kapcsolatot művész és közönsége, múlt és jövő között. A színházi alkotás szent tevékenységgé válhat, a színészek valóban megtestesülései lehetnek az általuk játszott szerepeknek. A színháznak megadatott a lehetőség, hogy szentéllyé váljon.”
Színház nélkül, pontosabban üres színpadokkal és üres nézőterekkel ünnepelni a színházat sokak számára kissé furcsának, sőt talán értelmetlennek is tűnhet, ám Shahid Nadem gondolatát továbbgörgetve, amennyiben képesek vagyunk belehelyezkedni abba a térbe, amelyet nem csupán lehetséges, hanem olykor valós szentélyként is megélhetünk, akkor talán a fizikai értelemben vett jelenlét hiányában is képesekké válunk arra, hogy megérezzük a kultúrának és a spiritualitásnak azt a fajta mélyreható összefonódását, amelyet nemcsak egy-egy ősi hagyományból fakadó rituálé hívhat elő, hanem talán maga a nagybetűs színház is.
Mert bár kétségtelen, hogy a hagyományos értelemben vett színház azonos térben és időben való jelenlétet követel – hiszen éppen az interakció megteremtésének lehetőségétől válik élővé, illetve ezáltal egyszerivé és megismételhetetlenné –, esetenként talán ezek meglétének hiányában is képessé válhat arra, hogy megteremtse azt a hőn áhított szoros kapcsolatot a művész és a közönsége között.
Hiszen éppen ez az, ami miatt a színházat szeretjük: az élmény, amit adni tud nekünk azáltal, hogy arcon üt, szembesít, kérdőre von, megkérdőjelez, elgondolkodtat, megsimogat, elringat, vagy egyszerűen csak szórakoztat, ugyanis kétségtelen, hogy az a jó színházi előadás, amely hatni tud ránk, amelyből magunkkal viszünk valamit, aminek köszönhetően magunk is többek leszünk – vagy legalábbis lehetünk – azáltal, hogy a részeseivé váltunk.
Ahhoz ugyanis, hogy a művészi alkotás teljessé válhasson, ránk, befogadókra, jelen esetben nézőkre is szükség van, mindenekelőtt éppen az említett interakció, a művész és a közönsége közötti szoros kapcsolat létrejötte érdekében. És ez az, ami miatt egyáltalán nem mindegy, hogy milyen fejlődési folyamat során jutunk el addig, hogy nézőkké, vagy ha úgy tetszik, közönséggé váljunk. Mert bár kissé talán közhelyszerűen hathat, valamennyien egyetérthetünk abban, hogy az igazán jó színházhoz nemcsak kiváló alkotókra van szükség, hanem odaadó közönségre, értő és érző nézőkre is, és ilyen szempontból – bárhol is tartunk éppen ezen az úton – mindig van hová fejlődnünk.
De vajon találhatunk-e kiválóbb lehetőséget önmagunk pallérozására, izgalmas színházi élményekkel és tapasztalatokkal való felvértezésére annál a kényszerűségből született temérdek szabadidőnél, amelyet az elmúlt hetek történései zúdítottak ránk? Vajon mi teremthet jobb alkalmat a különböző színházi trendek és irányok megismerésére annál, hogy a koronavírus-járvány okozta nehézségek és a bezártság könnyebb átvészelése érdekében számos színház bocsátotta rendelkezésünkre kiválóbbnál kiválóbb előadásainak felvételeit, aminek köszönhetően olyan produkciókat is lehetőségünk nyílik megtekinteni, amelyeket egyébként talán soha sem állt volna módunkban látni. Mindehhez ráadásul nemcsak belépőjegyet nem kell váltanunk, hanem még csak különféle erőfeszítéseket sem kell tennünk, nem kell kifogásokat, mondvacsinált indokokat keresnünk arra, hogy most éppen miért nem alkalmas a pillanat, miért lenne jobb inkább másnap vagy a következő héten. Ehelyett nyugodtan hátradőlhetünk a legkényelmesebb fotelünkben, magunk mellé készítve kedvenc nassolnivalóinkat meg üdítőinket, és aztán teljesen átadhatjuk magunkat a csodálatosabbnál csodálatosabb színházi élményeknek. Persze, fanyaloghatunk is, hogy ez azért mégsem ugyanaz, mint élőben látni és megtapasztalni, ami persze igaz is, csak hát valójában semmi értelme annak, hogy ilyen módon próbáljunk feloldozást adni önmagunknak, éppen ezért inkább örüljünk annak, ami van, ami talán soha vissza nem térő alkalomként tárul elénk.
És örüljünk annak is, hogy megannyi remek színész meg előadóművész örvendeztet meg bennünket nap mint nap a nagy népszerűségnek örvendő közösségi oldalakon különlegesebbnél különlegesebb élő produkciókkal, amelyeket, valljuk be, sok esetben naphosszat el tudnánk hallgatni és nézni, nemcsak azért, mert igen jólesik újra átélni a lebilincselő irodalmi alkotások nyújtotta élményeket, sőt nem is csak azért, mert roppant izgalmas ilyen módon beengedni a nappalinkba a kiváló művészeket, hanem azért is, mert ezekből a pillanatokból mindannyian erőt meríthetünk a mindennapok nehézségeinek leküzdéséhez, csakúgy, mint ahogyan erőt meríthetünk azokból a megnyilvánulásokból is, amelyek azt bizonyítják, hogy napjainkban is vannak olyan művészek, akiknek egyáltalán nem derogál az, hogy feloldják a művészi lét rózsaszín ködét vagy füstös félhomályát, és a lehető legnagyobb alázattal, illetve odaadással segítsék a rászorulókat, ékes bizonyítékát adva ezáltal mindannyiunk számára annak, hogy nemcsak művészi teljesítményük, hanem emberi nagyságuk miatt is méltók arra, hogy őket ünnepeljük a színházi világnapon, akkor is – sőt talán akkor a leginkább –, ha ezt üres színpadok és üres nézőterek mellett tesszük.
Ünnepeljük hát ezúttal a színházi világnapot úgy, hogy büszkén és elismerően gratulálunk nekik, a művészeknek és az embereknek, azután pedig megnézünk vagy újranézünk egy nekünk tetsző színházi előadást a világ bármely tájáról, élményeket szerezve, tapasztalatokat gyűjtve, és mindeközben megerősödve abbéli hitünkben, reményünkben, hogy rövidesen túl leszünk azokon a nehézségeken, amelyek most leginkább meghatározzák a mindennapjainkat, és nem sokára újra lehetőségünk nyílik arra, hogy visszatérjünk a lehetséges vagy valós szentélyekként megélt színházakba, kedvünkre járva azokat Szabadkától Újvidékig, Budapesttől Belgrádig vagy a világ bármely táján, ahova módunkban áll eljutni! Ünnepeljünk másként, nemcsak önmagunkért és az élményekért, hanem a színészekben rejlő emberekért és a színházakban rejlő szentélyekért is!
