2024. március 29., péntek
HANGOK ÉS KÉPEK

Egy fára, egy völgy fölött

Csönd van. Vírus-csönd. Ha játszani akarnék a szavakkal, a vírus megkoronázza ittlétemet az osztrák Alpokban. Kiürült a szálloda. Kísértet-szállodává vált. Menekül, ki merre lát. A hosszú folyosókon nem jár senki, a szálló medencéjében magunkban fürdünk az unokáimmal, a reggelinélvacsoránál nagyobb létszámú a család (heten vagyunk itt), mint a rajtunk kívül étkező mások – összesen. A hangok zavarát, a síbakancsok otromba csattogását, a lécek éles nyikkanásait, a pohárcsengést és az ilyen helyekre jellemző emberi alapmorajt felváltotta a csönd. A gyerekzsivaj megszűnt, a bár hangos, gyakori énekléssel emelkedő bárja üres, a bártender egyedül iszogat valamit, és gondolataiba merülten dudorászik – magában, magának. A hegyoldalon alig siklanak lefelé emberek, a felvonók üresen, teher nélkül ügetnek fölfelé a csúcsra, pályákat zárnak le, mindent elural a mozdulatlanság, a csönd. A vírus dermedtsége, a vírus csöndje. A félelem édeskés, bénító illata szivárog be a réseken keresztül mindenhová. Hozzánk is, tartom magam, mutatom, hogy engem ez nem érinthet. Nem akarom, hogy a többiek lássák, én is félek. Hírek, álhírek, telefonok azért jönnek, vannak, mennek. A határt hazafelé még nem zárták le. Budapestet napokon belül le fogják zárni? Megjelentem a mai ÉS-ben, péntek van. Karanténba fognak bennünket zárni, ha hazatérünk. Az unokák alszanak. A feleségem és a gyerekeim a hegyen. A nászasszonyom rója magányos útjait a fenyvesrengetegben. Én meg eljövök ehhez a fához. Monomániásan barátkozom vele, pontosabban, vele barátkozom. Kicsit olyan ez, mintha tükörbe néznék, mintha magamban beszélnék, magammal. Egy idegen, egy idétlen, egy magányos, egy elhasznált, egy kusza, egy kósza, egy mélységek fölött egyensúlyozó, a magas ég nyomása alatt tarrá szomorodott, de magát megtartó különös, a fenyves-gyönyörűségek között fölösleges, szánalmas, anakronisztikus, ledőlésre ítélt lény. Sokáig ácsorgok előtte, amíg beteg térdem engedi, és hallgatunk. Ismerősök vagyunk, itt volt már tavaly is. De most más a hallgatásunk. És más a csönd körülöttünk. A vírus csöndje. Itt lesz jövőre is. És én, vajon, jövőre? Most akkor búcsúzzunk? Mielőtt összetöröm a tükröt.