Gyászol a sportvilág, tegnap ugyanis 95. évében elhunyt Borislav Stanković, a kosárlabda egyik legismertebb egyénisége, volt játékos, edző, a Nemzetközi Kosárlabda-szövetség (FIBA) sokéves főtitkára, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja, akit a jugoszláv kosárlabda egyik atyjának is tartottak.
Stanković 1925. július 9-én született Bihaćban (Bosznia-Hercegovina), majd a család Újvidékre költözött, ahol édesapja ügyvédi irodát működtetett. A II. világháború után Belgrádba került, ahol az állatorvosi egyetem hallgatója volt, majd tanári főiskolát is elvégzett. Ott ismerkedett meg a kosárlabdával. 1945-től a Milicionar csapatában, majd a C. zvezdában, a Železničarban és a Partizanban játszott. Edzősködéssel 26 évesen kezdett foglalkozni, a jugoszláv válogatottban pedig 1950 és 1953 között 36 meccsen lépett fel. Klubedzőként egészen 1969-ig dolgozott, közben vezette a kosárlabda-szövetség versenybizottságát, majd a főtitkári teendőket is ellátta.
Stanković, miután neveltjei, Aleksandar Nikolić és Ranko Žeravica már neves edzők lettek, Jugoszlávia pedig a világ egyik legjobb válogatottja, 1976-ban a FIBA-ban vállalt munkát, ő lett – egészen 2002-ig – a szervezet nagyra becsült főtitkára. Stanković érdemeit a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is elismerte, és 1978-ban soraiba választotta. Mi sem természetesebb, a sportág hírességeinek csarnokába is beválasztották, amelynek 1991 óta volt a tagja.
Stanković idejében mind a jugoszláv, mind az európai kosárlabda jelentős fejlődésen esett át, ami jórészt az ő érdeme volt. A fáradhatatlan szakember jó érzékkel irányította a sportágat, haladni tudott a korral, és megvalósította legnagyobb álmát, a FIBA és az NBA egymáshoz való közeledését, aminek a koronája az USA álomcsapatának szereplése volt a barcelonai olimpián. Nagy tekintélynek örvendett a volt Jugoszlávia minden tagállamában, így Horvátországban elsősorban azért tisztelték és becsülték, mert az ország szétesése után, amikor a kis Jugoszlávia nemzetközi zárlat alatt volt, kiharcolta, hogy a horvátok ott lehessenek a barcelonai olimpián.
Megtiszteltetésnek számít, hogy Stankovićot az 1975-ös belgrádi Eb óta személyesen is ismerhettem, egy budapesti látogatásán és előadásán pedig a nem formális beszélgetései során alkalmi fordítóként is segíthettem.
