Volt egyszer egy gyönyörű és elkényeztetett királylány, Mimimóza. Tulajdonképpen Mimóza lett volna a neve, ám a kereszteléskor, amikor a pap megkérdezte, milyen nevet szeretnének adni az újszülöttnek, így szólt Lilililla, a királynő:
– Mondjad te, kedvesem!
És a király, aki enyhén dadogós volt, boldogan kiáltotta el magát:
– Mi-mimóza!
A pap, aki még egy gyermeket sem keresztelt sem Mimóza, sem Mimimóza névre, nagyot nézett, de azon nyomban Mimimózának keresztelte a csöpp királykisasszonyt.
A királynőt különben Lillának hívták, belőle is a király jóvoltából lett Lilililla.
Mimimózának jobb nevet nem is választhattak volna a szülei: kényes volt, válogatós és igencsak ingerlékeny.
Válogatott az ételben:
– Fuj, libacomb! Hisz ez reggel még teli volt tollal! Mi ez a borzalom itt mellette? Borjúhús?! Érzem rajta a tejszagot, undorító! Pulykanyakat kérek, de azonnal! Micsodaaa? Hogy várnom kell? Nem tudok várni, attól rögtön ideges leszek! Már ideges is vagyok!!! Jujjuj! Rrrrreszketek az idegességtől! Király apám, kergesd el a szakácsot!
És a király szaladt a konyhába:
– Ki-ki-ki-ki-kifelé! – kergette el az elképedt szakácsot.
Mimimóza az édességekben is válogatott:
– Ennyi lekvár ezen a fánkon! Hisz mindjárt összeroskad! És ez a málnatorta! Leszedni róla a habot, de azonnal! A csokoládétortán miért nincs tejszínhab? Ettől a cukrásztól idegösszeomlást kapok! Király apám, te tűröd ezt?!
És a király már szaladt is:
-Ki-ki-ki-ki-kifelé! – kergette el az elképedt cukrászt.
Mimimóza a ruhákban is válogatott:
– Azt mondtam, hogy rózsaszínű legyen az anyag a báli ruhámhoz! De nem a rózsaszín rózsára gondoltam, hanem a fehér rózsára! Vigyétek innen! Ezen a köntösön tizenhét gomb van?! Hányszor mondjam, hogy nem bírom elviselni a páratlan számokat! Azoktól rögtön idegrohamot kapok! Huh! Uh! Uhuh-huh! Ti-zen-hét! Mindjárt szétrobbanok! Hol az a szabó?! Ne legyen Mimimóza a nevem, ha….
– Azonnal elkergetem, édes leányom! – kiáltott Lilililla királynő, és már szaladt is, elkergette az elképedt szabót.
Így hát aztán a királyi udvarban naponta, de legalább kétnaponta váltották egymást a szakácsok, a cukrászok, a szabók.
Képzelhetitek, mit felelt királyi apjának ez a szörnyűségesen válogatós Mimimóza, amikor az egy napon azt merte kérdezni tőle:
– Mimi-mimi-mimimózám… Mi-mi-mit gondolsz, mi-mi-milyen vö-vö-vőlegény ili-lili-illene te-te-tehozzád?
Na ugyan mit felelt Mimimóza? Hát ezt:
– Hej! Haj! Huh! Huhhuh! Kérdezd meg ezt tőlem egy év múlva! De egy nappal sem előbb!
Szegény király egy álló évig számlálgatta a napokat, nehogy egy nappal is előbb tegye fel ezt a fontos kérdést Mimimózának. Akkor megint megkérdezte a leányát:
– Mimi-mimi-mimimózám… Mi-mi-mit gondolsz, mi-mi-milyen vö-vö-vőlegény ili-lili-illene te-te-tehozzád?
Ej, majdnem ugyanazt a választ kapta, mint egy évvel azelőtt!
– Uhhh! Uhuhhhhh! Huh! Huhhuhuhuhh! Kérdezd meg ezt tőlem egy év múlva! De egy nappal sem előbb!
Még egy évig számlálgatta a napokat a király, akkor újra feltette a kérdést a lányának:
– Mimi-mimi-mimimózám… Mi-mi-mit gondolsz, mi-mi-milyen vö-vö-vőlegény ili-lili-illene te-te-tehozzád?
És csodák csodájára, Mimimóza válaszolt:
– Király apám! Te is tudod, hogy olyan legény még nem született a világon, aki hozzám való lenne! Hát mit mondjak? Legyen úgy, mint a mesében?
– Ho-ho-hogyan, é-é-édes le-le-leányom? – kérdezte a király.
– Hirdesd ki az országban, de az országon kívül is, hogy ahhoz megyek feleségül, aki olyan gyűrűt hoz nekem, amit szívesen az ujjamra húzok!
Hej, megörült a király. Még majd férjhez adja a lányát. Bajlódjon már vele más!
Ki is dobolták másnap a kisbírók, hogy a király annak adja a lányát és fele királyságát, aki a legcsodálatosabb gyűrűt hozza el a királykisasszonynak.
Jöttek a palotába a királyfiak, a gazdag legények, de annyian, mint égen a csillag. Nehéz lenne megmondani, melyiknél volt szebb és melyiknél drágább gyűrű! Mimimóza azonban mindegyikre csak elhúzta a száját. Ha megszólalt, az csak ennyi volt:
– Ízléstelen!
– Ilyen már van nekem, legalább harminc!
– Ennek kilenc köve van? Uhhh, páratlan szám! Ne is lássam!
– Micsoda ócskaság!
Délutánra már be is elégedett Mimimóza a kérőkkel, de a gyűrűkkel is!
– Elég volt! Nem kell semmilyen gyűrű! Inkább nem megyek férjhez soha! Minek is férjhez menni? Jól elvagyok férj nélkül is! Így legalább akkor idegeskedem, amikor akarok! Huh! Uhhh! Uhhuhhh!
– No-no-node, le-le-leányom… – esett kétségbe a király.
– Uhuhuhuhuhhh! – kiáltott Mimimóza akkorát, hogy a király összerezzent. – Rettentően ingerült vagyok! Huh! Hagyjatok már magamra!... Óóóóó! Micsoda gyönyörűséges énekszó… – fordult hirtelen az ablak felé.
Valóban, az utcán énekelt valaki:
Faaazekat fótozok, láááábast, töröttet, kooorsót, repedtet, ha eltört, el ne dobd, iiitt jön a dróóótostót…
Ki volt az? Egy nagykalapos legény. Valamiféle ládát vitt a hátán, és énekelt. Mimimóza még magához sem tért a meglepetéstől, már előtte is állt ez a legény. Levette a kalapját… ej, micsoda göndör haja volt! És a szemei… Akkora szemei voltak, hogy ne is mondjam! Na jó, akkorák, hogy éppen elfértek az orra mellett. Egy fényes karikát nyújtott át Mimimózának.
– Csodálatos! – kiáltott fel a kényes királykisaszony, és azon nyomban az ujjára húzta a gyűrűt. – Ilyen gyűrűm még sosem volt! Te leszel a férjem, senki más!
– É-é-és a-a-a fe-ne…, a-a-a fe-le… – dadogta a király elérzékenyülten, de ekkor megszólalt a legény:
– Köszönöm alássan, nem akarok én király lenni! Feleségül veszem ezt a gyönyörű királykisasszonyt, de csak egy feltétellel. Én drótostót vagyok, az is maradok. Hogyha a királykisasszony hajlandó velem együtt járni a házakat, fazekakat javítani, hát legyen a feleségem.
Mimimóza ugrándozott örömében:
– Ó, de boldog vagyok! Úgyis unom már magam a palotában! Egyik nap olyan, mint a másik… Megtanulok fazekakat drótozni, meg lábasokat, korsókat… Ó, máris jól érzem magam! Nem is vagyok ideges! Mondd csak, kedvesem, hol vetted ezt a különleges gyűrűt?
– Lábasokat javítottam a szomszédos utcában egy háznál, ott meg épp disznót vágtak. Fizetségül ideadták nekem a malac orrából a karikát.
– Ó! – kiáltott fel Lilililla királynő.
– Ó-ó-ó! – tört ki a királyból is egy sóhaj.
De Mimimóza nagyot nevetett:
– Ilyen gyűrűje senkinek sincs! Hisz ez egy karikagyűrű! Szerzünk még egy ilyet, az ujjadra húzod, és már mehetünk is az esküvőre!
Így is lett. No, nem kellett sokáig keresni a másik karikagyűrűt. A király másnap hetvenhét disznót vágatott le a lakodalomra, és mind a hetvenhétnek volt karika az orrában. A drótostót ötvenhetet felpróbált, hát az ötvennyolcadik éppen jó volt az ujjára!
Akkora lakodalmat csaptak, hogy egy hétig tartott! Ej, de Mimimóza alig várta, hogy vége legyen a lagzinak, hogy megtanulhassa a mesterséget. Összeszedtek minden repedt és törött cserépedényt a palotában, a királykisasszony pedig három nap alatt megtanulta, hogyan kell őket drótozni. Még csak nem is idegeskedett közben!
Ezután már csak ebédre és aludni járt az ifjú pár a palotába. Mimimóza ugyan nem válogatott az ételben! Mindennap jól kiéhezett, mire leülhetett az asztalhoz. Nem csoda, hisz egész nap dolgoztak, javították az edényeket. Volt olyan ház, ahol még pénzt is adtak nekik a munkájukért, nemcsak malackarikát. Az utcákat járva pedig együtt énekeltek. No, változtattak egy kicsit a szövegen:
Faaazekat fótozok, láááábast, töröttet, kooorsót, repedtet, ha eltört, el ne dobd, iiitt jön a dróóótostót, meg az ügyes felesége, belejött a meeesterségbe, ő a dróóótostótné!
