2024. március 28., csütörtök

Ez egy álom beteljesülése volt

Amatőr karmesterek vezényelték a Budapesti Fesztiválzenekart, köztük a kecskeméti dr. Molnár András

Ludwig van Beethoven (Bonn, 1770. dec. 16.), a legendás zeneszerző születésének 250. évfordulójára készült a világ, így Budapest is. A Művészetek Palotája (MÜPA) és a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) közös, tizenegy órán át tartó maratont tervezett az alkalomra, azonban rendhagyó módon: először hirdettek karmesterpályázatot amatőrök számára. A pályázatot a Fesztiválzenekar zeneigazgatója, Fischer Iván felügyelte. A zsűri tagjai Cser Ádám, Dubóczky Gergely és Vass András karmesterek voltak.

Bárki jelentkezhetett, aki betöltötte 18. életévét, de nincs karmesteri végzettsége.

„Akár te is vezényelheted a Budapesti Fesztiválzenekart!”– szólt a felhívás.

Akár én is? Á, legyintettem, és gyorsan elhessegettem a gondolatot. Én maximum a fakanalat magasba lendítve vezényelhetek a tűzhelyen a Radetzky-Marsch-ra rotyogó finomságaimnak, vagy a Duna-parton merengve a hűs habokat serkenthetem crescendo-ra, de benned megmozdult valami erre a felhívásra – szólítom meg dr. Molnár Andrást, akit a – manapság már oly ritka – polihisztorok soraiban üdvözölhetünk. Tudniillik András osztályvezetőként dolgozik a Kecskeméti Polgármesteri Hivatal Igazgatási Osztályán, szabad idejében nyelveket tanul, komolyan foglalkozik a klasszikus zenével, sőt, képes több ezer kilométert is megtenni egy jó hangversenyért. Úgy ismeri a Milanói Scalát, a Berlini és Párizsi Operát, mint a tenyerét.

Kedves András! Talán úgy képzeljünk el téged, mint a kis srácot, aki felkap egy faágat és a csicsergő madarakat vezényeli a parkban, vagy egy hangverseny közvetítéskor kihúzza magát a TV előtt és büszkén beint a zenekarnak? Miért is jelentkeztél az amatőr karmester pályázatra, dédelgetett álmodat válthattad valóra ezzel? Kalandvágy vezérelt? Netalán lehetőséget láttál benne?

– A vonzódásom a klasszikus zenéhez úgy kezdődött, hogy a nagyanyám olyan 3 éves koromban vitt el először színházba. Emlékeszem, amikor a teremben leoltották a lámpákat, nem ijedtem meg, izgalommal töltött el, hogy csak a zenekari árokban látok fényt. Ekkor kijött a karmester és én érdeklődve vártam, mi fog történni. Már az első taktusok elbűvöltek, annyira szép volt. Lenyűgözött. Amikor hazamentem, elővettem a nagymamám fehér kötőtűjét, odaálltam a tükör elé, és ezután bármit adtak a tévében, rádióban, én nagy átéléssel vezényeltem. Mindvégig dédelgetett álmom volt egyszer élőben kiállni a zenekar elé. A felhívásban lehetőséget láttam. Szerettem volna kipróbálni és megtudni, hogy mindaz, amit én harminc-egynéhány év alatt oly sokszor végiggondoltam, amit tervezgettem működik-e. Kíváncsi voltam rá, hogy amikor az ember egy koncert alatt és a végén kritikával él, az jó, vagy nem jó. Ki kellett próbálnom, hogy amit én otthon a négy fal között művelek, azt élesben, zenekar előtt is tudom-e produkálni. Vagyis, tudok-e vezényelni.

Ilyen erős zenei kötődés mellett miért nem választottál zenei pályát?

– Ennek több oka volt. Először is: nálunk a családban soha nem volt zenész. Nálunk mindenki kézzel fogható szakmában dolgozott. Felmenőim között akad pedagógus, védőnő, orvos. Furán nézett rám a család, amikor elkezdtünk a jövőmről és a zenei pályáról beszélgetni. Az, hogy valaki a munkája mellett szereti a kultúrát, a festészetet, az irodalmat, a zenét, az egy szükséges dolog az életünkben. Na de hát szerintük erre nem kell feltétlenül egy teljes karriert építeni! Dédnagyapám, aki egyébként tanárember volt, állítólag zseniálisan tudott hegedülni, mégsem merült fel, hogy hivatásos hegedűművész legyen. A másik ok, hogy én már akkor is féltem a középszerűségtől. Ha valakiből zenész vagy karmester lesz, akkor ez minimum a Bécsi Musikverein-t, a Párizsi Operaházat vagy a Magyar Állami Operaházban Wagner: Trisztán és Izoldájának a bemutatóját jelenti. Magas a mérce, de mi van, ha nem ugrom meg?

Kik voltak a jelentkezők és hányan éreztek még késztetést majdan győztesként kiállni élőben a FZK elé?

– 117-en jelentkeztünk. Két fordulóban ezt a létszámot 13 főre szűkítették, közülük került ki a 4 győztes. Ha jól láttam, akkor 18-19 éves középiskolástól egészen 80 évesig volt jelentkező. Zömmel zenészek, zeneakadémiások, de volt a jelentkezők között egy portás bácsi, aki a fülkében 60 éven át a Bartók Rádiót hallgatta. Ő is elindult kipróbálni magát. Az első fordulót 2019 októberében tartották. Ludwig van Beethoven 7. Szimfóniájának első tételét kellett vezényelni zongorára. Ott akkor azt nézték meg, hogy egyáltalán tudok-e valamit kezdeni a zongoristával. A második fordulóban már mind a négy tételt kellett vezényelni. Ekkor már kaptam instrukciókat. Elmondták, hogy mit kell kérnem a zenészektől, és hogyan kell vezényelnem, miként kell zenei utasítást adni a zenekarnak, vagyis hol kell halkabban, vagy tempósabban váltani egy témán belül.

Bejutottál. Meddig tudtad titokban tartani a munkatársak, ismerősök előtt a sok gyakorlást, felkészülést?

– A szűk család annyit tudott, hogy jelentkeztem. Miután visszaszóltak, hogy elfogadták a jelentkezésemet, megosztottam az örömhírt a párommal és édesanyámmal. A kollégáim közül csak a legközelebbiek tudták, hogy munka után én Pestre rohanok a próbákra. Tehát nem sikerült valami jól a titkolózás, be kellett számolnom róla, hogyan zajlanak a próbák. Persze otthon sokat gyakoroltam. Olyan szinten beleéltem magam, hogy már-már lelkiismeret-furdalásom volt, ha más művet hallgattam. Alkotó tevékenység közben az ember gondolkozik. Csajkovszij hallgatása közben ott lüktetett, hogy nekem most Beethovent kell tanulnom és gyakorolnom! Nehéz időszak volt. Délelőtt lekötött a munkahely, majd felrohantam Pestre, éjszaka a visszaút Kecskemétre. Fogytam is 8 kilót, ennyi a veszteségem a végére.

Fischer Iván igazgató úr, mint ötletgazda és a karmesterek segítséget nyújtottak a felkészülésben. Hogyan segítették a mentorok a munkátokat? Személy szerint milyen tanácsokat kaptál?

– Minden jelöltnek megvolt a maga mentora. Az én mentorom Dubóczky Gergely karmester volt. A zenekari próbákat megelőzően személyes konzultációkat tartottunk, zongora mellett megálmodtuk hogyan hangozzék majd a tétel. Mivel én sohasem próbáltam zenekarral, nekem ugye azt is meg kellett tanulnom, hogyan kell levezetni egy próbát. Konkrétan hogyan lehet szavakba önteni, amit én szeretnék, és amit egyébként érteni fog a hegedűs, a brácsás, meg az üstdobos is a zenekar mögött. Meg kellett tanulnom, milyen a zenekari próbának a kultúrája, hogy hangzik, és hogyan kell megoldani dolgokat.

A kisfilmben láttam, milyen sikeresen oldottad a feszültséget, hiszen a fúvósok kuncogtak, a vonósok egyenesen hahotáztak, amikor köszöntötted őket életed második zenekari próbáján.

– Igen, és volt, aki nem hitte el, hogy még nem álltam élőben nagyzenekar előtt. Pedig ezt ott és akkor tanultam, és nem is volt feltett szándékom túlszakmázni a dolgokat. A próbák menetében Gergő rettenetes sokat segített. Fischer Ivánnal az első zenekari próbán találkoztam. Hol mögöttem, hol velem szemben ült, én meg vártam mikor mondja, hogy menjek haza. Végig nagyon aranyos és támogató volt. Gratulált a próba után. Arra gondoltam, akkor nem lehetek annyira rossz, ha ezt ilyen őszintén teszi. Egyébként ő volt az első, aki elpróbálta a darabot. Mondtuk is társaimmal: Fischer Iván után átvenni a zenekart és a pálcát bizony elég furcsa érzés.

Négy nyertes vezényelhette Ludwig van Beethoven 7. Szimfóniájának négy tételét a Müpában.

– A MÜPA és a BFZ közös maratonján korábban Csajkovszkij, Bach, Beethoven, Bartók, Mozart, Schubert, Dvořák, Stravinsky, Mendelssohn és Schumann, Brahms, Leonard Bernstein, majd Debussy és Ravel volt a főszereplő. Az idén a klasszikus zene egyik legnagyobb legendája, Beethoven zenéje állt a középpontban. A négy nyertesnek Ludwig van Beethoven 7. szimfóniájának a négy tételéből egyet-egyet kellett vezényelnie.

A nyertesek: Füzi Nóra korrepetitor (1. tétel), dr. Molnár András jogász (2. tétel), Szabó Péter csellóművész (3. tétel) és dr. Harkányi Árpád aneszteziológus (4. tétel) vezényelte a BFZ és a MÜPA közös Beethoven-maratonján a zeneszerző 7. szimfóniáját a több mint 1500 fős Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége előtt.

Tehát ketten otthonosan mozogtak a zene világában.

– Árpád és jómagam voltunk azok, akik teljesen más területről jöttünk. Közös volt a mentorunk. A győztesek csak a zenekari próbákon találkoztak. Nagyon jó volt látni a többiek munkáját, törekvéseit, akár az apróbb botlásaikat is. Ebből arra következtettem, hogy a hibák nem feltétlenül az én sutaságomból erednek, hanem a bizonytalanság okozza, ami mindnyájunknál ott volt. Nyilván, így egymástól is tanulhattunk, és amire nem is gondoltam eleinte, lehetett egymástól egy picit „lopkodni”. Ráláthattunk, ki hogyan oldja meg a saját tételét.

Örültél a választásnak, vagy lett volna kedvenced, például olyan „szupersztár”, akit korábban képzeletben már dirigáltál?

– Pont ezt a tételt szerettem volna. Ebben a szimfóniában a 2. tételt szeretem a legjobban. Egyébként a mentorok is a személyiségünkhöz igazodva választottak tételt. Az elején a brácsa-cselló szólamnál most is beleborzongok a gyönyörűségbe. Ezt nem lehet egy interjúban visszaadni, de próbáld elképzelni, milyen lehetett ott kint állni, amikor egy karnyújtásnyira tőled felcsendül az a hang, amit eddig csak fejhallgatóval hallottál! Ott van élőben az a 10 csellista és 8 brácsás, aki a te mozdulataid segítségével nyeri ki a hangszeréből azt, amire te gondolsz, és hangokká varázsolja, amit te mutatsz. Elképesztő! Hogy is mondjam, ha nincs koncert és nincs MÜPA, nincsenek azok az apró meglepetések, ha csak azt a pillanatot élem meg, azt az első 40 taktust a brácsa-cselló szólamnál, akkor már megérte. Hihetetlenül lélekfelemelő volt az a két szólam élőben, szembe velem. Mahlert nem mertem volna vezényelni. Hatalmas zenekarra írta darabjait, összetett, emberpróbáló feladat. Wagner operáira pedig fizikailag is készülni kell, ehhez komoly állóképesség szükséges. Noha Beethoven klasszicista volt, de a szimfóniái érzésben a romantikára hajaznak. Ha sokat foglalkozol vele, megtalálod, amitől nagyon jó tud lenni. Beethoven így volt tökéletes, ahogy volt.

Milyen volt a kapcsolat a neves zenekari tagokkal? Kik ők és milyen nyelven kommunikáltatok?

– A Fesztiválzenekar* zenészei zseniálisak. A világ 10 legjobb zenekara között tartják őket számon. A berlini és a New York-i filharmonikusokkal vetekednek. A zenekar kilépett a határon túlra, a zenészek pedig nemzetközi minőséget hoznak be a Zeneakadémiára. A velük készült interjúkból kiderült: Ők is nagyon várták ezt a koncertet. Profin csinálták végig a próbákat és a hangversenyt egyaránt. Mondhatom, hogy nagyon könnyű dolgom volt velük, mert türelmesek és segítőkészek voltak. Egy percig sem éreztették velem, hogy nem maga Sir Simon Rattle** áll velük szemben. A próbák szüneteiben építő jellegű kritikával közelítettek, mint a klarinétművész. Mi, koncertre járók a 12. sorból nem feltétlenül tudjuk, hogyan kell a lassú tempónál a fúvósnak gazdálkodnia a levegővel. Másképpen intünk be egy fúvóst, mint egy vonóst. Amikor a karmester beint, akkor már játszani kell, de a fúvós még akkor veszi a levegőt, ezért a beintést megelőzően a karmesternek is mély levegőt kell vennie.

Adott egy jó zeneszerző, adott egy remekmű. A kiváló zenészek ismerik, szeretik a zeneművet. A közönség lelkes, a terem akusztikája kifogástalan. Ekkor besétál a karmester és miután meghajol a közönség előtt, a zenekar felé fordul, magasba lendíti pálcáját…onnantól a közönség, a vájt fülűek és a szimpla zenekedvelők legtöbben a zenére összpontosítunk.

Mi laikusok hogyan képzeljük el a karmester szerepét? Számít-e a kisugárzása? Nélküle valóban szétesne a zenekar? Hogyan tud háttal állva a közönségre is varázslatos hatást gyakorolni?

– A karmester szerepét két részre kell osztani. Technikai szerepe beinteni. Adott pillanatban egy mozdulattal elindítja a hangversenyt és ő határozza meg a tempót, a szünetet. A másik szerep maga az alkotás része. A karmester hivatott interpretálni a művet. 80–120 főnek jelzi, indulunk, ugyanakkor az a célja, hogy a hangzáson keresztül a közönség is érezze mit gondolt Schumann, Schubert, Wagner. Feladata mozdulataival összefogni a zenekart, meghatározni a mű azonos értelmezését.

Élő közvetítésben láttam, hogy partitúra nélkül, fejből vezényeltél? Miért döntöttél így?

– Praktikus oka volt. Ha előttem lett volna a partitúra, akkor azzal is kellett volna foglalkoznom, hogy lapozzak. Nem biztos, hogy szerencsés dolog lett volna arra figyelnem. Ma is él bennem a kép: előttem az a rengeteg szempár, aki néz, a művészek mosolya, a visszajelzés koncert közben is. Ez egy élő történet. Több, mint amit a 13. sorból láthatunk. A színpadon éles, fontos és folyamatos a kommunikáció akár zenész-zenész, de karmester-zenész között is. Ezt kár lett volna kihagyni a kották lapozgatása miatt. Felejthetetlen pillanat, amikor a koncertmesterre nézek, ő visszanéz rám és mosolyog. Akkor az ember tudja, hogy minden rendben van.

A zárókoncertre az idén február 2-án került sor. Volt-e lámpalázad? Teljesen felkészültnek érezted magad a nagy napon? Mit éreztél, amikor a telt házas teremben a 80 fős zenekarral magad előtt felléptél a pódiumra és meglendítetted a karmesteri pálcát.

– A koncert előtt érdekes módon már nem volt lámpalázam. A tény, hogy 1800 ember ül a hangversenyteremben, őket nem látod ott a sötétben, mintha ott sem lennének. Másrészt a szakmámból kifolyólag hallgatóság előtt kell beszélnem, ez nem feszélyez. De a próbáktól nagyon féltem. Hogy milyen lesz oda kiállni, milyen lesz kommunikálni a zenekarral és kérni tőlük. A 3 próba alatt megismertük egymást. Az est már az előző 5 hónap lezárása, euforikus finálé volt. A próbák alatt meggyőződtem róla, hogy a zenekar tökéletesen el fogja  játszani azt, amit én vezényelek. Jól sikerült. Azért lehetett ilyen tökéletes, mert a Fesztiválzenekar zenészeitől kaptam meg ezt az élményt. Inkább a próbákat nevezném fárasztónak, órákon át gyakoroltunk. Jó hangulatú, de izzasztó próbáink voltak. Maga a tétel 9-10 perc, hatalmas élmény volt levezényelni. Olyan jó lett volna rögtön megismételni még vagy kétszer-háromszor az egészet. Édesanyám sem bánta volna, gondolom, mert mint mesélte, nagyon ködösen és párásan látott – ami egy édesanyától érthető. Felejthetetlen élmény volt a páromnak és a húgomnak is, büszkék voltak rám. Ők is izgultak, és mint kiderült, hangversenyen először összpontosítottak a zene helyett arra az „udvariatlan fickóra, aki végig háttal áll a közönségnek”.

Egy-egy közvetítés alkalmával mi nézők is láthatjuk a karmester arcjátékát.

– Vannak híres karmesterek, akiket óriási élmény nézni. Amit egy karmester biztos sikerként könyvelhet el, az pedig hogy csupán a felvételből meg lehessen állapítani, hogy ki vezényel.

Mondhatjuk, hogy valóra vált egy álmod… Esetleg folytatod a zenei vonalat?

Nyugdíjas koromban, ha megérem, biztosan. Addig a munkámat a közigazgatásban folytatom. Nekem jutalom volt, hogy ezt a koncertet megkaptam a felkészüléssel, a próbákkal, a zenekarral, Beethovennel és Dubóczky Gergellyel együtt. Ha a Jóisten úgy adja, nem mondom, hogy több hangversenyt nem vállalok. Ha szólnak, örömmel megyek. De ez egy álom beteljesülése volt, egy élmény, egy kirándulás. Olyan utazás, melynek minden másodpercét élveztem. Nyereségnek könyvelem el azt is, hogy elindultam új zenei felfedezések felé. Kicsit nyitottabb lettem más zeneszerzők irányába. Az évek során kialakul, mit szeret az ember hallgatni, idővel belterjesebb lesz a zenei ízlése. Mostanában Sibeliust finn nemzeti zeneszerzőt hallgatom, a Finlandia hegedűversenyét. Elővettem a számomra eddig ismeretlen szimfonikus költeményeit és felfedeztem aSibelius és Kodály közötti hasonlóságokat. Mindketten a népzenét próbálták a XX. század zenéjébe beültetni.

Az álom beteljesüléséről, arról, hogy soha nem szabad feladni álmainkat ismét a kisrác és a fehér kötőtű jut eszembe. Megvan még?

– A fehér kötőtű még ma is megvan, féltve őrzött ereklye. Volt ugyan régebbről egy pálcám, de az otthoni lelkes lendítésektől, amikor nekiállok csapkodni, mint egy vágtató emu, kissé megkopott, úgyhogy a nagy napra vettem egy vadonatúj, saját karmesteri pálcát.

Márciusban 3 hangversenyre volt jegyed a MÜPÁ-ban. Sajnos, olyan időszakot élünk, hogy a koronavírus miatt bekövetkezett helyzet módosítja terveinket. Említetted, hogy május 25-én a Párizsi Operaházba készülnél a pároddal. Reméljük, addig lecseng a zárlat, és nem mondják le az előadást. Mindannyian a helyzet javulásában és a világ rendjének visszaállításában bízunk.

Köszönöm, hogy megosztottad velem a kulisszatitkokat. További sikereket kívánok.

*A Fesztiválzenekart Fischer Iván és Kocsis Zoltán alapította 1983-ban. A cél a kezdetektől fogva az volt, hogy olyan elitzenekart hozzanak létre, mely nemzetközi színtéren is megállja a helyét, ennek megfelelően igen magas követelményrendszer jellemzi.

** a Berlini Filharmonikusok egykori vezető brit karmestere)

A link, amelyet érdemes megnézni: https://www.youtube.com/watch?v=6MaDeHdpMLQ