Eljött az ideje, hogy rendet tegyek az öreg íróasztalban. Szegény bútordarab már nagyon régen állja a történelem viharait, a költözködéseket, a teherautók platóján való utaztatást. Egyszer még a határt is átlépte, akkor durván felfeszítették az ajtaját, elrejtett értékek után kutatva. Dédanyám úgy mesélte, ez az asztal a családunké, nemzedékről nemzedékre adjuk, mint a bordó bársonykötésű fényképalbumot, meg a kézzel írt receptes füzeteket. Ezek a középső fiókban vannak.
Nézegetem az asztalt. Középen fiók, két oldalt rézveretes cifra kihúzók, mögöttük zárt polcok. Szép darab lehetett valaha, műremek. Most már kicsit viharvert, megkopott, bicegős, a teteje össze-vissza karistolt. A díszek itt-ott hiányosak, letört belőlük egy kis darabka. Végigsimítom a belevésett monogramot – S. A. – az enyém is ez. Szépapám készítette az asztalt. Sokszor meghallgattam az ő történetét, nem volt számomra ennél szebb mese, hiszen igaz volt minden szava.
A családi összetartás és a születés csodája mellett arról is szólt, hogy a reménytelennek tűnő helyzeteket is meg lehet oldani, mert muszáj. Az életet élni kell, ahogy lehet, és mindent megtenni, hogy emberi módra lehessen.
András 1821-ben született, egy hetekig tartó esős hónapban, amikor a tanyára vezető út járhatatlan sártengerré változott. Nem volt könnyű megküzdeni a mindennapokkal. Nehéz évek álltak a család mögött, árnyékuk még mindig kísértett. Két olyan telet éltek át, hogy a hóban fuldokló pusztát csak a tavaszi olvadás menekítette ki. Beomlott az ellető oldala, súlyos volt a veszteség. Egyszer meg távolról jött szegénylegények nem értve a jó szóból, éjjel felrepítették a piros kakast a nagy hodály tetejére. Széles utat égetett a gyorsan elharapózó láng a nádtetőben. Még jó, hogy éber alvó a pusztai ember, és gyorsan eloltották a tüzet, s vitték be a csendőrségre az elkövetőket. Aztán holmi álnok vásárosok hamis bankóval fizettek, a mindenért felelős juhász nem győzött bejárni a megyeszékhelyre a jegyzőhöz, hogy tisztázza ezt a piszkos ügyet. Meghalt az öreglegény is, aki mindenhez értett, s úgy vigyázott a juhokra, mint a szeme fényére. Levetett kalappal álltak az alsóvárosi temetőben, s hetekig csendesebb volt a szó. Ősz végén meg a birkák között felütötte a fejét valami rossz nyavalya, mindenki attal törődött. Nem volt idő egy várandós asszonykát pátyolgatni, meg nem is volt szokásban. A juhok hullottak, az öreg – mert így hívták, tiszteletből – kipróbált minden fortélyt, amit csak ismert, és sokat ismert, hiszen apja, nagyapja is juhász volt. Éjjel-nappal kinn volt a birkáknál, fogadott munkásai alig győzték a tempót tartani, s csak néha dőltek le a szénára egy fertály órányira. Kondérokban forrt a víz, gyógyfüvek keringtek, bugyogtak, s amikor méregzöld habjuk leapadt, gondosan leszűrték, hűtötték langyosra. Ebből itatták előbb a gyenge báránykákat, majd az anyajuhokat, végül a betegséget jobban tűrő szép csavart szarvú kosokat. Embert, állatot próbára tevő idő volt ez – így maradt meg a történet a családunk emlékezetében. Ennél a résznél mindig gyorsabban dobogott a szívem, gondolatban ott voltam a pusztában, segítettem megnyugtatni a rémült kis jószágokat.
A számadó fiút várt már régebben is, mert négy lánnyal már megáldotta a teremtő. Asszonya hónapokig nem ejtett szót az újabb gyermekáldásról, tette a dolgát, mint mindig, zokszó nélkül.
Amikor elmúlt a járvány, megpihenni betért a házba a gazda. A tanya tisztaszobájában áldott csönd volt, s a pislákoló lámpafényben meglepődve vette észre az újszülöttet. – Fiú – mondta ránézve az anya. A férje nagy, kérges tenyerével óvatosan végig simított asszonya arcán. Nézte egy darabig a csendesen szuszogó gyermeket, majd halkan megszólalt: – Legyen a gyermek neve András, kedvesapám után. Az asszony picit elmosolyodott és rábólintott: – Jó, erős név – emelte tekintetét az urára, aki lassan leült a székre.
Csendben voltak, hiszen nem kellett már megbeszélni semmit.
