Ahol az ember lelke megemelkedik

Március 7-én zajlott le a zentai Művelődési Házban a Hagyományaink Ünnepe című rendezvény, amelyet idén huszonkettedik alkalommal szervezett meg a helyi Thurzó Lajos Művelődési-Oktatási Központ. A hagyományőrzés, -ápolás és -éltetés jegyében megszervezett fesztivál főtámogatói a magyar kormány, a Nemzetpolitikai Államtitkárság, a Bethlen Gábor Alap és Zenta község önkormányzata. A Magyar Nemzeti Tanács kiemelt jelentőségű regionális rendezvénye.

A gasztronómiai csodák kiállításával megspékelt eseményen a község néptáncosai, népzenészei és mesemondói jutnak megmutatkozási lehetőséghez, egyúttal „dobbantóként” szolgálhat számukra olyan jelentős megmérettetésekhez, mint például a Durindó, a Gyöngyösbokréta, a Szólj, síp, szólj! vagy a Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny. A bemutatott műsort Kiss Zsélykó néptáncpedagógus, Berec-Csizmadia Anna Junior Prima díjas népdalénekes, Hézső Zsolt citeraoktató és Toldi István mesefa véleményezte, emellett hasznos tanácsokkal látta el a csapatokat és szólistákat. Zsélykót és Annát kértük meg a nap végén, hogy foglalják össze számunkra az idei műsor színvonaláról alkotott véleményüket, valamint szóljanak a rendezvény jelentőségéről.

Milyennek találja az idei felhozatalt?

Anna: – Nagyon megtisztelő volt számomra, hogy meghívtak ide zsűrizni! Elég jól ismerem a fellépő csoportokat, hiszen más rendezvényeken évről évre találkozom velük. Jó érzés követni a fejlődésüket. Most is gyönyörű koreográfiák születtek, különösen a gyermekekben jó látni ezt a csillogó tisztaságot, a műfaj iránti elkötelezettséget, hogy egy-egy játékos koreográfiában az önfeledtség mutatkozik be, és nem a megfelelési kényszer. Úgy gondolom, a mai világban különösen fontos, hogy írassuk be gyerekeinket néptáncra, énekre, hogy picit dúsítsuk a gyökérzetet a lelkivilágukban. Mert mobiltelefonnal a kezükben lassan már kommunikálni sem tudnak közvetlenül. A néptánc viszont olyan közösség, amely szinte kikényszeríti belőlük az egymás közötti kommunikációt. Ami a zsűrit illeti, nekünk az az alapvető feladatunk, hogy jól tudjunk reflektálni, olyan gondolatokat közvetíteni és ébreszteni a szereplőkben, amelyek továbbsegítik őket a fejlődésükben. Azt pedig különösen szeretem ebben a rendezvényben, hogy nem verseny, hanem minősítő szemle, amelynek az értékelésben, véleményezésben van a lényege. Nagyon sokuknak már a Durindóra és a Szólj, síp, szólj!-ra készített összeállítását tekinthettük meg. Mivel az utóbbin szintén zsűrizni fogok, nagyon kíváncsi vagyok, mennyit fognak még érni addig ezek a produkciók. Nagyon örülök, hogy a vajdasági magyar népművészeti közegbe haza tudok járni, és a részese lehetek!

Zsélykó: – Számomra kellemes élmény volt mindaz, amit itt láttam és hallottam, látszik az igényességre való törekvés a csoportvezetők és a fellépők részéről. Már abból is, hogyan viselik magukon a népviseletet. Van tartásuk. Ami a konkrét megvalósítást illeti a színpadon, a koreográfiákat, látszik bennük a fantázia, tetten érhető, hogy a vezetők sokat ötleteltek. Konkrétan a megvalósításon pedig azt látom, hogy a legfiatalabbak hozták a táncban a legtöbbet, a legmagasabb szintet a maguk őszinteségével, spontaneitásával, lendületével, nagyon kellemes élmény volt! Ahogyan a korban haladunk felfelé, jelentkeznek olyan dolgok, amelyek hiányosságoknak tekinthetőek, van még mit érlelni a táncosok lábán, testén, hogy az őszinte színpadi megnyilvánulásként hasson a felmondott lecke helyett. Ismervén az itteni szakembereket és látván a fiatalokat, semmi kétségem afelől, hogy ők is érzik ugyanezeket a dolgokat, s látom is bennük az igényességet, hogy amit meg kell érlelni, azt ők meg is fogják tenni idővel.

Milyennek látja a hagyományápolók fejlődési ívét a Vajdaságban?

Zsélykó: – Egyértelműen van fejlődés, az intenzitásának a mértéke azonban változó. Vannak fellángolások a nemzedékváltások idején, akár a Gyöngyösbokrétát, akár a Kőketáncot tekintve. Az utóbbit sajnos régen volt lehetőségem végigtekinteni, de annak idején azt láttam, minőségében, lendületességében, igényességében erősebb volt az előbbinél. A Gyöngyösbokrétán viszont néhány éve beállt egy nemzedékváltás, ami minőségi felfelé ugrást hozott magával. Fiatalodott a generáció, s bár látszik rajtuk az éretlenség, ez a tény azonban magában hordozza az előrelépés és fejlődés igényét és lehetőségét is. A fő, hogy nem ragadtak le egy szinten a közösségek, ahonnan nem képesek kimozdulni. De bármelyik rendezvényről is beszélünk, meg kell állapítani, körülbelül három réteg különül el a Vajdaságban. Az egyik, ahol a minőség, az igényesség és a rendszeres munka gyümölcse a színpadon is megnyilvánul. A középső szint esetében ugyancsak látszik az igényesség, a törekvés a minőség felé, csak vannak helyek, ahol a csapatok tagságának lecserélődése olyan intenzitású, hogy egyszerűen nem képes összeérni a csoport. Sajnos van egy olyan harmadik rétegünk is, ahol látszik, hogy olyan közösségekről van szó, amelyek önmaguktól képtelenek megmozdulni, fejlődni, zöld ágra vergődni. Nem is tudják, milyen irányban induljanak el, kihez fordulhatnának bárminemű segítségért, és motivációs problémáik is vannak. A jövőkép hiánya jellemzi őket. Úgy gondolom, minden fejlődés ott kezdődik, hogy önmagunknak őszintén bevalljuk, hol állunk jelenleg, és mi az a katyvasz, amiből ki kell másznunk. Ugyanannyira fontos ez, mint ahogy a pozitívumokat is szóvá kell tenni, pontosan megfogalmazni, hogy az mások számára is értelmezhető és felhasználható lehessen.

Mi mindenben látja az alapvető jelentőségét a Hagyományaink Ünnepének?

Anna: – Sajnos fogyatkozik a vajdasági magyarság… Viszont pont ezek az alkalmak, események, találkozások ébresztenek bennünk reményt, és tudatosítják bennünk, hogy igenis vagyunk, és milyen jó, hogy még mindig ennyien vagyunk, ráadásul egymástól akár még motivációt is kaphatunk. És sokan foglalkozunk népművészettel is. Kellenek az ilyen megmozdulások, hogy ez a maréknyi magyarság itt is találkozhasson, és erősítsük egymást az itthon maradásban. Mert igenis jó vajdasági magyarnak lenni!

Zsélykó: – A résztvevőknek van bemutatkozási igényük, szeretnek színpadra lépni, és bemutatni, amit megvalósítottak, hiszen él bennük a kíváncsiság, hogy ez milyen. A színpadi tapasztalat, a közönség előtti megjelenés rendkívül fontos, mert ennek azután hasznát vehetik olyan helyeken, ahol már helyezésre megy a játék. Ez egy jó kis főpróba az elkövetkező fesztiválok előtt. Ha pedig a közösség is magáénak érez egy ilyen rendezvényt, akkor ez az ő számára is ünnep, ahol az ember lelke megemelkedik.