Ritkán szólt és röviden fogalmazott fiatal korában Mózes, akinek termete messze kimagaslott a többiek közül. Sokkal többet tudott, mint amennyit bárki feltételezhetett volna róla. Ifjú koromban naivan azt hittem, Mózes számára teljesen mindegy, és nem is lehetett jelentősége annak, hogy bölcsességét környezete megbecsüli vagy sem. Csak mire nagyszülők lettünk, akkor mesélt Mózes több ízben is arról, hogy fájt neki, ha mellőzték, ha nem méltányolták azt, amit tudott, mondott, tett. A sérelmek évről évre halmozódtak benne, a környezte nem láthatott, érezhetett ebből semmit, mert szívélyessége, figyelmessége, segítőkészsége változatlan maradt.
A valódi vezér szerepét közöttünk csak egyszer vállalta Mózes. Ifjak voltunk még mindnyájan és messzi útról indultunk haza. Sietős volt, de az utazás tempója nem tőlünk függött. A beiktatott várakozásokat untuk volna, ha nincs köztünk Mózes, akit minden pihenő alkalmával körülfogtunk, és kíváncsian hallgattuk prófétai történetét, melynek csak apró részleteit adományozta nekünk. A sokadik pihenő után közülünk legtöbben türelmetlenkedni kezdtek. Mózes szavába vágtak, sürgették, mondja már meg, mi is a vég. Mózes ilyenkor elhallgatva tekintett ránk megfejthetetlen mosolyával, majd magasságából adódóan a fejünk fölött a messzeségbe nézett. Lehet, hogy csak a lármánk és ricsajuk zavarta, de lehet, hogy zokszó nélkül csupán a számunkra láthatatlant kémlelte türelmesen.
Végül az ígéret földjére, a végállomásra értünk, és a 18 évünkből fakadó enyhe önzéssel már kizárólag a hazaérésnek örvendeztünk, csak egy valakinek futotta figyelméből arra, hogy először, elsőként hívóan kiáltva ejtse ki a prófétai nevet: Mózes! Utána még egyszer, de már szemrehányóan: Mózes, nem fejezted be a történetet!
*
A nagybecskereki Koča Kolarov gimnázium természettudományi matematikai szakának 50 esztendeje érettségizett magyar tagozatának idei jubileumi találkozóján a köszöntők, derűs visszaemlékezések és fájó végső búcsúvételek között most már majd ott szerepel ürményházi születésű, topolyai tanártársunk neve is, aki 1969-ben tengeri kirándulásunkról hazatérőben minden állomáson a vonatról leszállva mesélt nekünk egy vége nincs viccet, melynek főszereplője a bibliai próféta volt. Így kapta ő Mózes nevet.
Nyugodj békében Kelemen Gábor!
Összefonódás
Édesanyámat gyerekként szigorú szülőknek tartottam. Igaz, sokkal jobb körülmények nőttem föl az átlagnál, de hiányzott a gyengédsége, lelkemre figyelése. Évtizedek múltán, amikor már az én házasságom is zátonyra futott, és az elvált asszonyok társadalmilag még mindig megbélyegzett sorsa lett osztályrészem, éreztem át anyu környezetével vívott hősies, néma küzdelmének kínkeservét.
27 évesen vált el Mária Magdaléna. Sudár, karcsú termetével lángoló vörösesszőke hajával, szerénységével meg magára kényszerített zárkózottságával csak úgy tudta elkerülni a vidéki életben a préda szerepét, ha páncélt ölt, mely távol tartja a tolakodó férfiakat. Felelős hivatali munkahelye nyolc órára kizárta magánéletének gondjait. A nap többi részét pedig, hogy ne uralkodhasson el rajta az asszonyi szomorúság, megállás nélküli munkával töltötte. Ha már minden tipp topp volt a szobáktól a kamráig, és az udvaron, akkor a ház előtti járda tégláit mosta fel sötét este, hogy ne lássa senki, ne nevessek rajta, ne gúnyolják a háta mögött. Az idő múlásával védőpáncélja bőrének a kérge lett. Pedig minden másképp alakul, ha jött volna egyetlen olyan férfi, aki nem a prédát látta volna benne, hanem társa, támasza lett volna, aki szeretetet, megértést, gyengédséget nyújt, ami jár a nőnek. Mária Magdalénának másképp alakult a sorsa. A munkából és a munkának élt. Itthon nemcsak cselédruhát öltött, hanem úgy is dolgozott, mert könyörületet nem ismert a gazdája: önmaga.
Igazán boldoggá csak unokája születésé tette. Unokája új értelmet is adott életének. Amikor először szavalt óvodás fiam közönség előtt, anyu este vonatra ült. Délelőtt Budapesten megvette a kisöltönyt, és estére már itthon is volt ajándékával. Mária Magdaléna élete így teljesült be. (Az már egy másik történet, hogy fiam első óvodai fellépésen mégis zakó nélkül mondta a versét, mert a nevelőnő – akkor így kellett hívni – leparancsolta róla.)
Majd nyolc évre rá feje tetejére állt az ország társadalmi rendje. Ránk köszönt a nélkülözés, nincstelenség. Mi ketten, anya és lánya csak megvoltunk a rántott levesen, főtt krumplin meg pattogatott kukoricán, de vakációra hazatérő kamasznak legalább itthon jól kellett laknia. A lemondások idejét éltük történelmi események mókuskerekében, de édesanyám, aki bakfisként már a II. világháborút is átélte, nagy önfegyelemmel most is a puszta túlélésre összpontosított. Semmi és senki más sem lehetett fontosabb számára, mint kis családjának legfiatalabb tagja, az egy szem unoka.
Egyetlen módja volt a pénzhez jutásnak, potomáron értékesíteni azt, amire van vevő. Mária Magdaléna minden sajnálkozás nélkül adta el örökölt értékeit. Elkelt a nagy falióra, a kis velencei tükör, a szecessziós lámpa, az intarziás zsúrasztal, a tonett székek, a szépséges etazser, ékszerek, porcelánbabák … és sorolhatnám.
De figyelmét mindenkinek elkerülte a XX. század eleji gyerekágy, mely aranyozott oroszlán talpakon állt, s két végét leheletnyi finomsággal festett virágok meg aranyozott részletek ékesítettek. Hosszanti oldalán leereszthető neccelt háló óvta a benne lévő apróságot. Három nemzedéket szolgált ki derekasan állókaként is. Először az édesanyámat meg öccsét, majd én aludtam benne gondtalanul, s végül a rajongva szeretett unoka. A több mint fél évszázados szolgálat nem viselte meg, mégsem akadt vevő rá. (Folytatjuk)
