A jól ismert H .G. Wells - regényt már minimum harmadik alkalommal filmesítették meg. Az 1897-ben kiadott művet először 1933-ban James Whale vitte filmre, Claude Reins és Gloria Stuart főszereplésével, természetesen fekete-fehérben, műfaja pedig a műfajok névkeresztsége előtti sci-fi – horror volt. Mára már nem annyira időben távoli a jövőben a láthatatlanságot megvalósítani próbáló vagy képes ruha/öltözék (már láttam is a neten az anyagot, amelyből készíteni szándékoznak majd), a thermokamuflázs, és hasonló eszközökkel elért, mind térbeli, mind optikai, a szó szoros értelmében vett láthatatlanság.
A láthatatlan ember legfrissebb amerikai verziója, amely márciusban jött ki, nem úgy, mint az 1933-as film, amely szinte tökéletes mása volt a regénynek (akkoriban el is bocsátottak embereket azért, mert el szándékoztak többé-kevésbé térni a könyv eredeti meséjétől),bizony jóval eltér, persze szándékosan az eredeti sztoritól, amelyben a láthatatlanságot a főhős fejére csavart géz és nap- illetve hegesztőszemüveg jellemezte.
A mi, mostani láthatatlan emberünk – a digitális effektusoknak (is) hála, szinte mindvégig láthatatlan, az optikai posztindusztriális mezőny élenjáró tudora a láthatatlanságot megvalósító ruha viselője...
A film egyes kritikusai, illetve maga Leigh Whanell rendező, filmes adaptáció-, valamint forgatókönyvíró szerint a félelem exploatációja/kiaknázása épp magától a teljes láthatatlanságtól kezdődik, a mű egyes kritikusai szerint pedig az állandó felügyelettől való félelmünkkel játszik az alkotás... ami nemcsak részben igaz mára a nyugati világban, hiszen szinte napi 24 órában élnek-élünk kamerák felügyelete alatt...az USA-ban és Nagy-Britanniában szinte minden utcán, és még saját hálószobájukban, általában, már az alsó-középosztály, és az attól picit szegényebb családok is.
Az állandó felügyelettől való félelem témája jelenlevőségének ténye a filmben nagyon is indokolt, az egész mű azzal kezdődik, hogy a főhősnő (Elisabeth Moss alakítja), Cecilia … kilopózik a jegyese ágyából, miután altatót adott be neki, és sietve indul kikapcsolni az összes térfigyelő kamerát...szökése sikeres, de, mivel a patologikusan posszesszív dúsgazdag férje utána ered, s még be is töri a Ceciliát felvevő autó ablaküvegét, szökése nem könyvelhető el teljesen sikeresnek. A félelem harmadik forrása, az örök témák egyike, a férfi-női viszonyoké, s az, hogyha valakinek elég pénze van, azt tesz a másikkal, amit csak kénye-kedve szerint akar, s ebben a kontextusban nagyon beteg dúsgazdag férfi az amerikai szuburbiai (külvárosi–lakótelepi) lányt olyan mértékben akarja birtokolni, hogy a nő úgyérzi, belebolondul, s ráadásul a jegyese még gyereket is akar tőle, amit végképp nem engedhet meg e beteges birtoklás vágyának az alanya/tárgya, főhősnőnk, mivel az már szinte eltéphetetlen kapcsot jelentene számára, olyan kapcsolatot, amelyből végképp nem tudna kibújni/megmenekülni.
A legutóbbi kutatások bizonyították, hogy pl. az ismerkedési honlapokról indulva is megőrzik/megtartják a személyes csevegési adatokat, a mobiltelefon érzékelői pedig egyenesen mozgó, bejelölt célpontokká tehetnek bennünket, valamint azt is, hogy az arcfelismerő technológiákban történt előretörés alapján teljesen kizárható a társasági-publikus anonimitás...(emlékezzünk csak, már az anyaországi útlevelünk elkészítéséhez is biológiai adatokat gyűjtenek, s az itthoni, microchippel ellátott személyazonossági kiadásához is legalább egy kamera készít egy kisfilmet…)
Különösen, ha nő vagy, s kiszúr magának egy mániákus, aki lopva tud követni – ez egy eléggé durva és sötét eset lenne, mivel a digitalizáltság az élet már-már szinte minden területén jelen van, az újabb (Budapesten is létező) hotelek egyetlen mobiltelefon segítségével bérelhetők-használhatók teljesen, a mobilunk mikroszámítógépéről végezhetjük a pénzügyi átutalásokat, mobilunkat lezárhatjuk úgy, hogy csakis mi tudjuk kinyitni egy viszonylag egyszerű alkalmazás segítségével (ujjlenyomatunk is képes érzékelni a touchscreen/érintésérzékelős képernyő).
És alighanem megvalósul majd a teljes kontroll is, amikor a nemzetközi valuta a bitcoin lesz (Belgrádban már működik egy pénzkiadó automata, amely a bitcoinos összegeket fizeti ki euróban, illetve dinárban).
A nyomon követéstől, állandó „láthatatlan”, vagy legalábbis obszkurus felügyelettől való félelem tehát nagyon is megalapozott, és a még meg sem hozott törvényrendeletek hiányában a hackerek, illetve honlapüzemeltető cégek mínusz-anonimitási cselekvései gyakran még csak törvénybe sem ütköznek, az információkhoz való, szinte regulációmentes hozzáférés okán.
Tehát, ha a törvénykezés nem tud lépést tartani, illetve elég gyorsan megoldásokat találni a máris fennálló problémákra, rosszindulatú egyének visszaélhetnek a rólunk komputeresen hozzáférhető adathalmazokkal, s ez egy állandóan jelenlevő és valós alapú szorongás kiváltó oka lehet.
Például a törvénykezési szervek máris több applikációt (programot) szereztek be, amelyek képesek képeket párosítani, olyan honlapokról gyűjtött képekkel dolgoznak-működnek, mint a Facebook, a Venmo és a YouTube. Ha egy-egy ilyen applikáció rossz kezekbe kerülne, tudnunk kell róla, hogy pl. békés protestáló aktivistákat is képes azonosítani, akik csoportokban járnak-működnek, illetve képesek azonosítani pl. egy szemrevaló ismeretlent a földalattin, s nemcsak a nevüket ismerve fel, hanem mindazokról is adatokkal szolgálva, akiket ismertek, kapcsolatban álltak, stb…
A jelen filmünk, a láthatatlan ember egyáltalán nem tartja magát az eredeti könyv sztorijához, mint említettük, messze áll a filmművészet remekeitől,a „nagy” és „óriási” filmektől, azonban megnézhető, s a második felében kissé zavaros akció-thrillerbe megy át, amelyben Ceciliát az újabbik rendőr barátja próbálja védelmezi, azonban a főhősnő mégis a kriminálisan elmekórosok büntetőintézményeinek egyik egységében köt ki, s miután ott benn, és előtte és utána is, más helyszíneken is (bonyodalom) a láthatatlan ember (Oliver Nelson-Cohen) végez számos áldozattal,többek között Cecilia Moss nővérével is, azaz Emily Moss-szal (Harriett Dyer), megpróbálva mindezt Ceciliára kenni, a főhősnő megszökik, és a nyomába ered, és ekkor végérvényesen felébred benne az erős, a jogaiért kiálló és eszeveszetten harcolni képes nő.
Partnerét, a jóindulatú afroamerikai nyomozót, aki borzasztó sztereotípikusan csakis akkor kezdi elhinni barátnője, Cecilia meséjének valóságtartalmát, amikor már késő (lenne), James Lanier szerepében Aldis Hodge alakítja.
A digitális effektusok rendben vannak, egy ilyen műhöz persze teljesen elengedhetetlenek, a Dark Matter stúdió neve pedig mára, miután megmenekültek a teljes bankrottól, pedig jellegzetesen az „alacsony” költségvetésű, s nagyokat arató filmművészeti alkotásokat jelzi.
Tehát a történet fő szála, a sztori dióhéjban: A főhősnő, aki megmenekül posszesszív jegyesétől, mert arra is rákényszerült, hogy titokban vegyen be fogamzásgátlót, rejtekhelyén nővérén keresztül hírt kap: a dúsgazdag exe, az optikai biznisz egyik vezető egyénisége öngyilkosságot követett el, és egy csomó pénzt hagyott rá. Rögtön feléled benne a gyanú, hogy ez csakis átverés lehet, s a film további részében arra kényszerül, hogy bebizonyítsa, exének sikerült a láthatatlanná válás, és miután összetéveszthetetlen jelet kap (a rosszindulatú láthatatlan ember maga teszi oda) arról, hogy exe még életben van, egy csomó gyilkosság következik. A jellegzetes öt csillagból hármat adnék ennek a műnek.
A történet egyik vélhetően igazi mondanivalója, hogy igenis félelmetes, ha egy személy, cég, vagy egy algorithmus többet tud rólunk, mint mi magunkról, pedig friss és fontos.
