2024. április 16., kedd
TOLLRAJZ

A derengés állandósága

Vívódások

(Naplótöredékek, lírafutam 1.)

A népek szabadságának ígéretével kezdődött el minden. Magyarország történetének meghatározó eseménye volt a magyar szabadságharc, amely a nemzeti identitás alapköve s a társadalmi reformjaival a polgári átalakulás megindítója volt. Önvédelmi harcával azonban az ébredő nemzeti mitológia részévé vált, amely naggyá tette a nemzetet. Senki nem tehetett arról, hogy az ország határain kívül s belül más nemzetek is ébredezni kezdtek. Ha hibázott, Kossuth apánk csupán ott hibázott, hogy a szívbéli nemzeti türelmetlenséggel nem tudott mit kezdeni: „1849-ben, egészen a végzetes segesvári fegyverletételig kitartott a reményünk. S ha Görgey vesztett is: de a hitünk kárt nem szenvedett.”

THAN MÓR HISTORIZMUSA

Az óbecsei születésű Than Mór (1828–1899) korának egyik leglelkiismeretesebb festője lehetett. Csupán egy évvel élte túl a mesterét. Barabás Miklós (1810–1898) biedermeier, azaz a klasszicizmusból eredő nemzeti romantika hős szerelmese volt, Than Mór pedig már a valóságtudatú történelmi művészet hiteles festője. Gyenge testfelépítése miatt katonának egyikük sem való. Than Mór mégis Görgey Artúr bizalmasa s a szabadságharc híres hadifestője lett. Festői megfigyeléseit a helyszín hideglelős izgalmában élvezhette, mint rendes katona a lőporfüstöt. A klasszicista nyugalomtól elszakadó művészete vakmerő kaland volt, a haditudósítások szokatlanul feszült légkörében csatarajzai megdöbbentő hatással bírtak. Rajz- és festményvázlatrajzaival felkorbácsolta és piedesztálra emelte a nemzettudatot. Than Mór hiteles-időszerűvé tette a historizmust a magyar művészetben. Nyomán a szabadságharc szent küzdelemmé vált. Tábori festőnk a bécsi iskola árnyékában gyengélkedő festőinasnak tűnt volna: hanem ő épp a legádázabb csatákat leste, s a legdicsőbb pillanatainak megörökítőjeként remekelt. A forradalmi harcok hevében zsarátnokként világított, hol csak izzott, hol fellángolt: mígnem számunkra festőóriássá lett.

„Forradalmunk megriadt kiscsikó. A harcok hevében tanultam meg Görgey rendíthetetlenségét. Ott voltam én is, hol legádázabb volt a csata, s akkor ébredtem rá, hogy jóval több lehetek a fejlődés fogódzóiba görcsösen belekapaszkodó, üresen esthetizáló úrhatnám piktoroknál. Hogy küzdő hős lehet az emberfia akkor is, ha kardfogásra nem alkalmas. S mostanra én lennék a dúl-korszak hiteles krónikása, ki szabad elhatározásából szemtanúja lehet minden fontos s megrázó történéseknek. S hogy regélhetek a hőstettekről. Duzzadó lelkierőt sugárzó, reményt adó küzdelemmel szegődött hozzám a szerencse: s ha Görgey győz, én mithologikus magaslatokba emelhetem hőn szeretett nemzetemet…”

A historizmus a romantika történetszemléletéhez szorosan kapcsolódó áramlatát egyrészt a történelmi stílusok eklektikus felújítása jelöli, másrészt pedig a merev klasszicizmust váltó mozgalmas neobarokk formavilág újító igényével lép fel. Holott az akadémizmus sematizmusának a vonzásában marad, leginkább az időszerűség példaadó igényének szeretne megfelelni. Than Mór történelemízű művészetéből sem a hagyomány megtartásának igényét, sem a modernizálódás utáni vágyát nem zárhatjuk ki. Mozgalmas és időszerű akar lenni. Kétségtelenül nem divatozott, hanem historizmusában az aktuális események érdekelték, példaadó monumentalitások után vágyott, s velük a jelennek kívánt szólni. Than Mór némileg a francia forradalom ünnepelt historikus festőjéhez hasonlított: csupáncsak nem volt annyira teátrális. Jacques Louis David, aki a neoklasszicista festészet forradalmi vezéralakja volt, Robespierre oldalán feszített. De nem csak festői zsenialitásával éltette a forradalmat, ő sokak megrökönyödésére politikai szerepet is vállalt. Egyike volt azon bíráknak, ítészeknek, akik aláírták XVI. Lajos kivégzési határozatát. S még arra is volt esze s ideje, hogy megrendezze a hírhedt Voltaire újratemetését: egyenesen a franciák legdicsőbb temetkezési csarnokába, a Panthéonba vitték. De túl véresre sikeredett a francia forradalom. Elbukása után Jacques-Louis Davidot mégis csupán rövid börtönbüntetése ítélték, sőt a cellájában luxuskörülmények között festegethetett! Szabadulása után pedig hamar behódolt Napóleonnak is, a történelem talán legtöbbet emlegetett zseniális hadvezérének. A hadvezetés ikonja a példaképe lett, s a császár bukásáig már az ő dicsőségét hirdette.

Than Mór viszont sokkal szerényebb, őszintébb és hitelesebb volt, és egyezkedésekre nem törekedett. Lehetséges ugyan, hogy Széchenyi építő gondolatai sokkal jobban meghatották: ő mégis Kossuth híres kalapja alá került…

MIRE A LEVELEK LEHULLANAK

A túlzóan emlegetett békés aranykor végét mindig az elmérgesedett viszonyok nyomán sarjadó, folytatásokban bekövetkezett halálhörgős háborúk okozzák. A háború álnok és csúfondáros, apoteózisa hamis. Eufóriával, könnyedén megnyert első csatákkal s könnyelműség-ígéretekkel fűszerezett:

„Mire a levelek lehullanak a fákról, mi már otthon leszünk”… A nagy szavak s üres ígéretek csupán maszatolások. Kietlen pusztulást, összeomlást hoztak magukkal, végveszélyt jelentenek élőkre s holtakra egyaránt. A sors intését a vak diadalvágy figyelmen kívül hagyja: a legvégén már csak a győztesek diadalittasak. Kemény kézzel büntetnek: gyakran terrorrá fokozzák új hatalmukat, a gyengéket terrorizálják, és goromba hepciáskodásukkal minden féltő s kiegyezni kívánó hízelgést elutasítanak. Fejjel mennek a falnak. Önkényeskednek, zsarnokok, megtehetik. Majd észbe kapnak, s megkísérlik a lehetetlent: a tarvágás után új rendet teremtenek, s azzal talán a még megmaradt épet is tönkreteszik. Majd építkezni kezdenek, hiszen a „fejlődés” megállíthatatlan. De ki tudja, meddig, mert a történelem széljárása szeszélyes, kiismerhetetlen…

A kényszeres akarnok-osztozkodások: a régtől meg nem szűnt, tűrhetetlen állapotok és irányelvek kései csúfos zárfejezete, részeredménye. A száz évvel ezelőtti veszteségek – túl súlyos veszteségek voltak. A százéves Trianon ma éppúgy fájhat nekünk, ahogy 1849 emléke belénk égett. De persze nem fáj az mindenkinek: csupán az öntudatosabbaknak. A Kárpáthaza egységességének igézete talán mindörökre köddé vált. A szabadságíz, a liberté helyébe pedig valamiféle álliberális, félrevezető katyvasz, hazug érzés és eszmerendszer lopta be magát, s eszméje már a felprédálás belobbantott szándékának szólt. Bujtogatással, rábeszélős igényekkel és hamis ígéretekkel játszadozott. Voltaképpen nem törődött semmivel, csupán a talmiságot bátorította, hajtogatta, rakosgatta, elegyítette, s igényeit addig fokozta, mígnem teljesen kivetkőzött magából. Felismerhetetlenül torzzá vált…

A FELPRÉDÁLÁSRÓL

A még meglévő egészséges nemzeti ingerületek törekvéseit az ellenséges kedéllyel bíró idegen hatalmak szándékosan úgy és addig borzolták, mígnem eljutottak a talmi jókedvvel utat váltó nagy átrendezésig. Gróf Apponyi Albert szívszorító záróbeszédére az Urak csak szórakozottan s kissé kedvszegetten legyintettek. Ékes szavai ellenében mégis inkább engedtek a hazug, követelődző kapzsiságnak. Vagyis, a túlfűtött különállási szándéknak, a hagymázas, visszás, harácsoló zsarnoki felprédálásnak: részesei, rabjai rabolt jussnak, ingyen részesedésnek, dézsmának. Ama báránybőrbe bújt kapzsiság az ezeréves Magyarhon sorsának a sanyarú beteljesedését előzte meg, s a végzetét okozta. Ám a kivéreztetése nem csupán a magyarság számára volt veszteség, hiszen minden vonalzóval meghúzott új határzár a Kárpát-medence hanyatlását segítette elő. Eszement léptékváltó lelombozása lett az épp nyertesnek tűnő kisebbségi kultúráknak is, s évszázadra visszavetette a jólétet és a fejlődés lehetőségét. Ellendolgozott mindenben, ami tartósan értékes volt: gazdaságban, társadalmi strukturáltságban, élő, termő gyökerű hagyományokban, művészetekben s minden egyébben.