A Keresés című, Aneesh Chaganty által rendezett, 2018-ban bemutatott indonéz filmben egy apa keresi 16 éves eltűnt lányát, és a keresés során jön rá, hogy nem ismeri a saját lányát. A film másik fontos szereplője a nyomozónő, akiről szintén kiderül, hogy ugyanilyen idős fiát ő sem ismeri. Tanárként is, és szülőként is (a diákjaim és a saját gyerekem is ugyanolyan idősek, mint a filmbéli gyerekek) nagyon sokszor találkozom ezzel a problémával, és gondolkodom azon, hogy mi történik, mi az oka annak, hogy szülők nagy része nem ismeri a saját gyerekét.
A filmbéli apa akkor veszítette el a kapcsolatát a lányával, amikor meghalt a felesége, és magára maradt a kislánnyal. A távolság azért jött létre közöttük, mert az apa nem tudott a lányával beszélni erről a tragédiáról, nem tudták közösen feldolgozni. Sok szülő követi el azt a hibát, hogy azt gondolja, a fia/lánya még gyerek, ezért „komoly” témákról nem kell/lehet vele beszélni, vagy pedig úgy gondolja, mint ahogy a filmben is az apuka, hogy „majd az idő megoldja”. A szülők sokszor nem tudnak őszintén beszélgetni a gyerekeikkel, mert úgy gondolják, hogy nem értenék még meg a felnőttek dolgait, de sajnos – pszichológusoktól tudjuk – a gyerekek minden esetben érzik a szüleik feszültségét, és ha erről nem beszélnek otthon, azzal sokat ártanak a gyerekeknek.
Irodalomtanárként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az irodalmi művek kapcsán mindenféle témáról beszélgetünk órán: szerelem, házasság, szex, alkohol, barátság, drog, szülő-gyerek kapcsolat, halál stb. Számomra mindig az a legfontosabb, hogy az órákon őszinte beszélgetések alakuljanak ki, mindenki bátran mondja el, hogy mit gondol az adott témáról, nincsenek tabuk, mindent ki lehet mondani. Valószínűleg emiatt több diákom fordult már hozzám személyes kérdéssel, problémával is. A leggyakrabban felmerülő téma a szerelem és a szülőkkel való kapcsolat. Nagyon sok diákom szenved amiatt, hogy a szüleik gyerekként kezelik őket, nem hallgatják meg, nem veszik komolyan őket. Sok esetben a kapcsolatuk csak abból áll, hogy a szülők csak az iskolai teljesítményüket kérik számon, és nincsenek közöttük őszinte beszélgetések, mert ha ők elmondanák a valódi problémáikat, vagy csak azt, hogy mivel foglalkoznak, akkor a szülők kétségbeesnének, büntetnének, felháborodnának. Pedig nem súlyos dolgokról van szó, nem alkoholizmusról, drogfüggőségről vagy szexuális kicsapongásról. Csak sajnos a szülők annyira elzárkóznak a gyerekeik valódi énjétől, hogy inkább hallani sem akarnak semmiről, ami arról tanúskodik, hogy a gyerekük már nem kisfiú vagy kislány, hanem elindult a felnőtté válás és a függetlenedés útján. A sok beszélgetés alapján az a tapasztalatom, az az egyik fő oka ennek a kamaszkori eltávolodásnak, hogy a szülők nem úgy tekintenek a gyerekükre születésüktől kezdve, hogy érkezett a családjukba egy új ember, akinek a kifejlődését, a személyiségének a kialakulását végignézhetik és segíthetik, hanem úgy viszonyulnak hozzá, hogy érkezett egy csecsemő, akit ők fognak valamivé/valakivé tenni a saját elképzelésük szerint. Ezért aztán pici koruktól kezdve próbálják úgy „nyesegetni” őt, hogy majd olyan felnőtt legyen belőle, amilyennek ők elképzelték, ahogyan ők szeretnék. Legyen jó szakma a kezében, vagy szerezzen egyetemi végzettséget, sőt orvos legyen, vagy jogász. Nősüljön meg, menjen férjhez, szülessen gyereke, gondoskodjon a szüleiről, ne menjen külföldre, vagy éppen menjen külföldre stb. Az elvárások szorításában növekvő gyerek szorongó lesz, nem tapasztalja meg azt, hogy valóban őt szeretik a szülei, hogy valóban őrá kíváncsiak, ezért kamaszkorára elzárkózik, elutasító lesz a szüleivel szemben, akik ekkor még erősebb támadásba lendülnek, mert megijednek, hogy mi lesz így a gyerekből, és a kapcsolatuk annyira elmérgesedik, hogy jó esetben csak hosszú évtizedek múlva áll vissza egy viszonylag elfogadható állapotba.
Valószínű, hogy minden esetben a szülők szorongása áll a háttérben, nem merik elengedni magukat, és bízni abban, hogy elég, ha csak szeretik és figyelik a gyereküket, és engedik, hogy azzá váljon, aki valójában. Amikor megszületik egy kisbaba, nem lehet tudni, hogy milyen személyisége, érdeklődési köre, képességei lesznek. A szülőknek el kellene fogadniuk, hogy ők nem többek amiatt, hogy történetesen ők a szülők, egyszerűen csak idősebbek, de ugyanolyan emberek, mint a gyermekük. Partnerként kellene a gyerekre tekinteni, őszintének lenni vele, megbeszélni mindent, ami a közös életüket érinti, és ha ezt a gyerek kicsi korától kezdve így teszik, akkor a tinédzserévek sem lesznek kizárólag a háború évei. Nem elvárásokkal, hanem szeretettel, bizalommal és nyitottsággal kell nevelni. Nemcsak szülőként, hanem tanárként is.
