3 .
Nehezen tudok elképzelni olyan tulajdonost, aki házának bejáratához „ragasztja” hozzá a kiskonyhát. A nyári konyhát. A hátsó konyhát. Akárhogyan is nevezik, mindenki tudja, mire gondolunk, amikor ezt a kifejezést használjuk: arra a helyiségre, amelyik a „nagyház” mögött vagy mellett helyezkedik el az udvarban. Semmiképpen sem biggyesztik a főbejárat mellé a kiskonyhát, ahol a vasárnapi rántott húst süti a háziasszony – azért ott, hogy a „nagyházban”, a „fönti” konyhában ne legyen zsírszag.
A kiskonyhának is megvan a maga helye az udvarban, mert nélkülözhetetlen épületről van szó. De nem a főbejárat mellett, a kaputól a bejárati ajtóig vezető, gondosan lerakott díszkockák közepén díszeleg a kiskonyha. Mert, ugye, ki az az őrült, aki azt szeretné, hogy ott füstöljön a kiskonyha kéménye?
Adja magát a kérdés: ha otthon nem így gondolkodunk, akkor a város főteréről miért gondolkodunk így? Városunk legszebb háza – ebben minden szabadkai és idelátogató egyetért – a városháza. Mindannyian jelképnek tartjuk. Úgy tekintünk a szabadkai városházára, mint egy szecessziós ékszerdobozra, különös értékre, építészeti műremekre. Ha így van, márpedig én még sohasem találkoztam olyan állítással, amely ennek az ellenkezőjét fogalmazta volna meg (Csáth Géza megállapítása más vonatkozású), akkor fel nem foghatom, miképpen vagyunk képesek lenyelni, hogy a közös házunk tövében ott áll a kiskonyha. Nem is egy.
A városból a különböző hangsúlyok nem vesznek el
Arról, hogy milyen volt a kulturális értelemben is „elbontott Szabadka”, nagyon sok és egymástól különböző kiadványban olvashatunk. Más hangot üt meg és máshová helyezi a hangsúlyt az 1896-ban Zomborban Bács-Bodrog vármegye közönsége által kiadott Bács-Bodrog vármegye egyetemes monográfiája II. kötete, máshová Joso Šokčić Subotica pre i posle oslobođenja című, 1934-ben megjelent munkája, és megint máshová Frankl István Harminc év a szabadkai életben című könyve.
Vannak kiadványok, amelyek – mindannyiunk okulására és a különböző nézőpontok megismerésének lehetőséget adva – nem ugyanabból a perspektívából szemlélve Szabadkát, hangsúlyt fektetnek arra, hogy leírják annak kulturális alakulását. Óriási jelentőségűek, hiszen olvasóik árnyaltabb, rétegezettebb tudás birtokába kerülnek, megérthetik a nemzeti kötődések erejét, elgondolkodhatnak azon, miképpen volt lehetséges egyensúlyban tartani egy olyan várost, ahol a másikhoz képest mindenki kisebbség, átérezhetik a korabeli politikusok felelősségét és döntéshelyzeteit.
Az 1945–1990 közötti időszakot követően, az ország véres háborúban történt szétesésével párhuzamosan Szabadka mintha megrázta volna magát, és a bátor, 1945. novemberi „üres urnás” választás utáni hosszú álmából magához térve újraírta önmagát. Jól, rosszul. Ennek az újraírásnak egyik műve a városháza tövébe telepített kiskonyhák sora.
Rombolás és remények között
Ha Csáth Géza ma vezetné körbe Szabadkán Lord Lawrence-t, vajon mit mondana neki (Szomory Dezső-stílusban)? Minden, amit 1910-ben megmutathatott, és csípős kritikával illetett, ma féltett kincsünk. És tulajdonképpen egyetlen vagyonunk. Alig tettünk hozzá, viszont sokat elvettünk belőle.
Füstölgő kémények a városháza tövében
A jó gazda, aki szereti a városát, megbecsüli annak építészeti értékeit, nem hoz olyan döntést, amivel tönkreteszi a látványt. Elsődleges célja, hogy amire a városlakók a legbüszkébbek, azt a lehető legjobban hangsúlyozza, kiemelje, méltó környezetbe helyezze.
Azok a bódék (kiskonyhák) nem azért nem lehetnek ott, ahol már hosszú évek óta állnak, mert bizonyos nézőpontból szemlélve nem cukik, hanem azért, mert nincs ott a helyük. Amivel semmi többet nem állítunk, mindössze csak annyit, hogy ez nem esztétikai kérdés. Ez elvi megközelítés. Bejárhatjuk egész Európát, annak kisebb-nagyobb városait, és bizonyítva fogjuk látni, nincs olyan főtér – ott helyezkednek el a városházák –, amely tövében kiskonyhaminőségű bódé van lebetonozva – mozgatható megoldás fel sem merült?
A lebetonozott bódék a végleges igénytelenség bizonyítékai. A hotdogos-, fagylaltos-, lángosos-, vidám kinézetű kocsik ötlete valóban nem jutott senki eszébe? A street food, magyarul büfékocsi, tájidegen? Esetleg beszerezhetetlen a területhasználati engedély? Egyszerűbb odabetonozni a kiskonyhát.
A város arculata nem az emberek által vész el, alakul át, hanem a döntéshozók által. Az emberek kényelmes lények. Ha pöfögnek is eleinte, hogy legszebb közös házuk, a városháza tövébe kiskonyhát építettek, megvonják a vállukat, aztán megveszik a lángost, és a legközelebbi padon elmajszolják. Nem az ő dolguk, gondolják. Ők aztán nem építenék a kiskonyhát a házuk mellé. A nappali ablaka alá. Viszont, miután elintézik ügyes-bajos dolgaikat, vesznek egy lángost vagy tíz deka minipitét, és nem gondolnak a szecessziós városháza tövében füstölgő kéményre, a kiskonyhát megidéző szagokra.
Az igénytelenség nem az emberek lelkéből fakad, hanem belopózik oda. Az emberek elfogadják az igénytelenséget, ami a városvezetői döntések következménye. Mulatságos arra gondolni, hogy miközben a zöld szökőkút elbontása megkezdődött, megannyian kaptak a szívükhöz, mintha egyenesen azt tépték volna ki helyéből, de semmi gondjuk nem volt azzal, hogy idestova másfél évtizede ott füstölög a kiskonyha a főtéren, a városháza tövében, két lépésre a szökőkúttól, szemben a színházépület korinthoszi oszlopaival. Szürreális látvány volt eddig is, azt gondolhattuk, fokozhatatlan. De mint kiderült, fokozható. Mégpedig két olyan reklámtábla odabetonozásával, amit a Szabadkánál magára többet adó városokban buszmegállók oldalában helyeznek el. Így tehát a szabadkai városháza tövében két, buszmegállóba való reklámtábla vesz közre két füstölgő kiskonyhát. Amennyiben elfogadjuk, hogy a város főterét bódék határolják körbe, lezárva a tekintetet, tökéletesen mindegy, milyen lesz az új szökőkút. A dolgok egymással összefüggésben, és nem egymástól függetlenül alakítják a teret, amit mindannyian, akik ebben a városban élünk, a magunkénak érzünk.
Az építészeti szépség relativizálása
Nem lehet véletlen, hogy a városháza másik oldalán, a Strossmayer utcai sarkánál is ott füstöl egy lacikonyha. Mindenki szereti a pljeskavicát, amit kínál. Ajánlom is jó szívvel minden éhes arra járónak. Ugyanakkor éppen az ott kínált étel kiváló minősége miatt lehetünk biztosak abban, hogy mindenki elmenne a Gombkötő utcáig, ha ott lángos, pljeskavica, minipite, minipizza (erről még nem esett szó) volna elvitelre vásárolható – például az elbontott Heisler-fürdő területén kiirthatnák a parét, és ott parkolhatna megannyi színes büfékocsi.
Amikor azt állítjuk, hogy nem véletlen a városháza épületének füstölgő kiskonyhákkal való körbebástyázása, akkor arra gondolunk, hogy ezek által relativizálódik az épület szépsége.
Azt hirdetik ezek a bódék, hogy a szabadkaiak igénytelen népség, akik eltűrik a puccos városházájuk tövében a lacikonyhát. És hiába tudjuk, hogy ez nem így van, a szabadkaiak, legyenek őslakosok vagy olyanok, akik itt leltek otthonra, egyként büszkék a városházájukra. Büszkék a városukra, szeretik. Ha ellepi őket az igénytelenség, akkor annak nem bennük kell az okát meglelni.
Ugyanakkor tény, hogy nem lázadnak, nem morognak, nem vonulnak utcára amiatt, hogy a városházát lacikonyhák veszik körül, mint ahogyan nem teszik fel a logikus kérdést, hogy miért van ez így. A választ ismerjük. Azért van így, amiért a zsinagógával szemben nyilvános vécét építettek. Azért van így, amiért a templom mellé felhúzták a munkásegyetemet. Azért van így, amiért a városháza előtti parkban is nyilvános vécé üzemel. Mindez együtt, hosszú évtizedeken keresztül az építészeti értékek relativizálásának folyamata volt. Elvette az emberektől a városuk iránti ragaszkodást, kilúgozta a lelkükből a szépség iránti áhítatukat, amelynek átélése esztétikai élmény. Egyszerűbb olyan emberekkel, akik úgy gondolják, a vidékiség ellentéte a városiasság, ami az igénytelenségben ölt formát. Huncut dolog ám ez!
A szabadkaiakat kevés dologgal lehet jobban megsérteni, mint azzal, hogy a szemükbe vágják vidéki voltukat. Merthogy a szabadkaiak városi népségnek tartják magukat. Mindenben ennek igazolását keresik: az övék volt a legkomolyabb vasúti csomópont; a harmadik legnagyobb város voltak; elsőként építettek kőszínházat a Bach-korszakban; lóvasút helyett azonnal a villamos bevezetésében látták a jövőt; ha mindez így van, miért kell folyton védekezve bizonygatniuk városi voltukat? Frusztráltságuk nyilvánvaló, okai pedig érthetetlenek, hiszen egy gyönyörű város lakói. Igen ám, de egy olyan gyönyörű városé, amelynek szépségét – amit elsősorban építészeti remekei jelentik – hosszú évtizedeken keresztül relativizáltak. Ahhoz, hogy a szabadkaiak ne essenek túlzásokba saját városuk értékeit illetően, viszont vegyék észre azt, ami az orruk előtt zülleszti le, példának okáért a bódékkal körülvett főteret, egészséges önérzetre van szükségük. Túlzásoktól mentes, de határozott önbecsülésbe ágyazott lokális identitásuk vállalására.
Lezártság, postaláda, tanácstalanság
A Magyar Általános Hitelbank épülete és a Nićin-palota közötti rész talán az egyik legizgalmasabb pontja lehetne a főtérnek, ha nem tették volna tönkre azzal, hogy odabetonoztak két bódét és random egy postaládát is. A Magyar Általános Hitelbank és a Nićin-palota monumentális épületek. Nem okvetlenül a méreteik, hanem a kinézetük keltik a szemlélőben ezt az érzést. A tekintet, ha nem szegné útját két bódé, a ferencesek templomáig hatolna. Amennyiben a főtér közepére állunk, és a két bódé meg a postaláda mögé próbálunk látni, akkor a barátok templomának főbejáratát látjuk, a gyönyörű, gömbölyűre kopott lépcsősorral. Nagy butaság volna azt feltételeznünk, hogy ez véletlen. Sokkal inkább tudatos városépítés, esztétikai látvány megteremtése – ahogyan a banképület és a palota is kommunikál egymással. Ennek a látványnak a szétverése történik meg a két bódéval és a postaládával. Nyitott tér helyett zsákutca-feeling. „Innen nincs tovább” hangulat. Ha a bódék és a postaláda odabetonozása nem is volt olyan mértékben tudatos döntés, mint a Szent Flórián elszállítása a ferencesek temploma elől, illetve a szobor helyére – a templom elé! – taxiállomás telepítése, mindenképpen arra mutat rá, hogy a döntéshozók gondatlanok voltak, és magasról tettek a város összenyíló terei nyújtotta látványra.
Amikor ott toporgunk a főtéren, és tekintetünk az 1911-ben épült banképület és az 1931-ben épült palota között beleütközik a két bódéba meg a postaládába, tanácstalanságunk kétségbeeséssé fokozódik. Különösen, ha tudjuk, hogy hamarosan sor fog kerülni – más épületek mellett – a banképület felújítására is. Vajon a döntéshozóknak eszébe jut helyrehozni a két kiskonyha meg a hasznavehetetlen postaláda odabetonozásával okozott tévedésüket? Vagy ott fogják hagyni azokat? És vajon a másik oldalon is ott fogják hagyni a két reklámtáblával keretbe foglalt kiskonyhát?
Februári sajtóhír a városközpont épületeinek felújítása kapcsán: „A homlokzatfelújításra 247 millió dinárt biztosítanak. A cél, hogy fokozzák a város turisztikai vonzerejét a szecessziós építészet kiemelésével. A nagyberuházási igazgatóság 200, a város 47 millió dinárt szán a célra. Az építészeti munkálatokon kívül konzervátori-restaurátori munkára is szükség lesz, hogy az épületek minél jobban tükrözzék az eredeti állapotokat.”
Talán oda is el fogunk jutni, miközben városunk lelkét kutatjuk, hogy nemcsak az épületeknek kell tükrözniük az eredeti állapotokat, hanem az épületek által teremtett utcáknak és tereknek is. És nem öncélúan, még csak nem is a turistákért, hanem értünk. Mindazokért, akiknek identitásába belevésődött ennek a vidéki, de büszke és makrancos, feltörekvő városnak a története és történetének lehetősége.
