2024. március 29., péntek
MÉDIA (19.)

1966 – Le Mans 24 órája

Lee Mangold Ford v Ferrarijáról, azaz Az aszfalt királyairól

„Van egy pillanat, 7000-es fordulatszámnál, amikor minden ködbe vész. Az autó súlytalanná válik, egyszerűen eltűnik. Nem marad más, csupán egy test, ami térben és időben mozog. 7000-es fordulatszám. Ekkor éled át ezt (Ekkor megcsináltad*.). Felmerül benned egy kérdés, az egyetlen kérdés, ami fontos: – Ki vagy te?” – az 1959-es Le Mans-i győzelme flashbackjei után, azután, ahogy a szívorvosától kilép, aki eltiltja a további versenyzéstől, Carrol Shelby (Matt Damon karaktere) ezzel a monológgal indítja a 2 óra 32 perces játékidejű film további meséjét. Aki ült 240km/h órás sebességgel haladó autóban, a kanyarokban is 200 km/h-s sebességgel haladva, tudja, hogy így van.

A két főszereplő, Ken Miles (Christian Bale), az USA-ba brit bevándorlóként letelepedett, 2. világháborút megjárt szövetséges, a legendás autóversenyző, és a másik legenda, Carrol Shelby, aki Le Mans-i győztes címe mellett a történelem egyik legismertebb és legünnepeltebb versenyautó tervezője lett. A kettejük és csapatuk által kifejlesztett Ford GT40-es nyerte az 1966-os, 1967-es, 1968-as, és 1969-es Le Mans 24 órás küzdelmét. Ez volt az egyetlen amerikai autó, amely valaha is győzött a Le Mans-on.

Hogy a magyarországi forgalmazó miért Az aszfalt királyai címet adta az eredetileg Ford v Ferrarinak nevezett alkotásnak, nem csak az én számomra rejtély. A tartalom feltárását szolgáló cím bizonyára csak segítette volna a disztributőrt a nézettség számarányát javítandó.

Az Oscar-gálán ugyan „csak” két aranyozott figurát vihetett el (és ezeket is csupán a legjobb film- és hangszerkesztésért), szerintem több okból kifolyólag is, ezek közé tartoznak az erősen patriarchális beállítottsága, valamint az egykori amerikai – lángoló – versenyszellem dicsőítése, valamint a Henry Ford II. (Tracy Letts) állítólagos mondata, mely szerint: „Nem ez az első eset, hogy háborúzunk Európával! Látja ott, azokat (a Ford székházából*) parányinak tűnő hangárokat? Onnan nehézbombázók szálltak fel Európa felé. Itt a Fordnál többre is képesek vagyunk, mint akták tologatására. Háborúra fel, Shelby!”

Az egész mozgóképben egyetlen női karakter van, a forrófejű Henry Miles Mollie nevű feleségét bájos jelenségével alakító Caitriona Balfe, a többi (egy-két helyen) felbukkanó nő csupán statiszta. Jon Bernthal, aki rátermetten alakítja a Ford akkori alelnökét, valamint az antagonista Leo Beebe szerepében (a Ford egyik első embere), Josh Lucas rendesen megállják a helyüket, pontosan olyan hatást váltanak ki a nézőben, amelyre a produkció igényt tart. Ilyen alapon azonban a film a Ford vs. Ford címet is viselhetné talán, mivel elsősorban azokra a belső harcokra reflektál, amelyek a Ford csapatán belül zajlottak a Miles–Shelby csapatfrakció és az óriásgyár kegyetlen bürokratikus mechanizmusát a csakis az autóeladást segítő-támogató húsdaráló Leo Beebe alakjával megtestesítettét. Ez a mechanizmus állandóan megpróbál betenni a barátokká forrt Miles–Shelby párosnak, amely szintén teljesítményorientált, persze, de a gyorsulás, a száguldás szerelmesei oldaláról.

A mű (a legyártásának tényleges okait és miértjeit valamint a USA egykori politikáját természetesen félretéve) hangsúlyozottan a „romantikusok”, Miles és Shelby oldalán, a nagyot álmodók oldalán foglal állást.

Az eredeti konfliktus (a Ford és Ferrari között, természetszerűleg) abból ered, hogy mivel a Ford 1964-1965-ben rájön, ha azt akarja, hogy fenntartsa korábban tökéletes eladottsági arányait, a győzelmet kell, hogy jelentse a neve, s az új szépségideálok már nem a kikopott amerikai csillagok, hanem Sophia Loren és a többi feljövő és akkoriban nagyban ragyogó olasz csillag. Ehhez egy új imidzset kell kreálnia, s ez szerintük a legkönnyebben azzal érhető el, ha a tökéletesség hajszolásával a tönk szélére sodródott Ferrarit, és elnökét, az egykori versenyautó-pilóta Enzo Ferrarit kilóra megveszik (tőkét invesztálnak, nevezetesen tízmillió dollárt a Ferrariba, felélesztik a gyárat), amely évente szinte alig pár autót gyárt le a Ford tömegtermeléséhez képest, azokat is manufaktúrában, és a Ferrari versenycsapata 90 százalékban a Ferrari tulajdonában marad, azonban feltételük, hogy a Ferrari nem nyerhet Le Mans-on, ha a Ford azt nem akarja. Ettől aztán az öreg tüzes olasz, Enzo Ferrari jól kiborul, és még a „disznófejűt” is hozzávágja Henry Ford II-hoz (Henry Ford unokája), valamint azt is, hogy ő nem Henry Ford, hanem Henry Ford a második, és kijelenti azt is, hogy olaszként és emberként is sértőnek találja az ajánlatot. Ettől pedig, persze az öreg Ford bukik ki, és (gazdasági) háborúba indul, s a film egyik jelenetében Carrol Shelby, a versenyautó-építő Carrol Shelby American tulajdonosa be is mutatja neki, hova ment a 9 millió dollárja (a film egyik szimpatikusabb jelenete, amikor Ford, „aki mindenre készen született meg”, átéli a 7000-es fordulatszám „csodáit”).

Több kritikusa is azzal dicsérte ezt a filmművészeti, keményen romantizált alkotást, hogy a lelkesek a lélektelenek elleni harcát mutatja be (mint fent említettem, a Ford vs. Ford is ennek a része), és valamennyire igazuk is van, azonban a történelmi tények ismeretében persze ez a gyerekes állítás mit sem ér, annak ellenére, hogy a férfi nézőközönség – akik ráadásul még egy nafta-ízű bódító injekciót is kapnak, miközben Nagy-Britannia már a hibrid autókat is betiltja –  bizonyára értékeli majd, és nagy becsben tartja a végül is nagy sztorit feldolgozó és bemutató, jellegzetesen amerikai, nagyipari mozit.

Jez Butterworth, John-Henry Butterworth és Jason Keller írták hozzá a forgatókönyvet.

Kizárólag filmművészeti alkotásként szemlélve James Mangold akció-drámája nem egészen megérdemelten „maradt alul” az idei Oscar-gálán a legjobb filmművészeti alkotásért is futva a nem túl erős mezőnyben. Kb. 90 millió dollárt emésztett fel a létrehozása (és reklámja, persze), és 225 millió dollárt kaszált a filmszínházakban.

*- a szerző megjegyzései