2024. március 28., csütörtök

Visszamosolyog a Grimasz

Lovagias gondolatok az újságírásról

Léphaft Pál január 18-án a függönyön áthatoló, enyhe téli napfény csiklandozására ébredezett. A hajnali mámorban azon tűnődött, hogy Karinthy vagy Kosztolányi bölcsessége volt-e az, miszerint a díjaktól nem kell menekülni? Nem jutott dűlőre, így a reggeli fekete ütős ereje mellett szavazott. Az ablakon kitekintve a magyar főváros patinás épületeit szemlélte az az ember, akit 28 évvel ezelőtt ugyanitt a Magyar Nemzet tiszteletdíjas karikaturistájának kértek fel.

Önarckép

Önarckép

– Minden elismerés nehéz, mert arra kényszeríti az embert, hogy ránézzen a karórájára és megállapítsa, mennyi idő van még a buszig? Tisztában van ugyanis vele, hogy az életműdíjak már az estét jelentik. Ilyenkor az ember felméri, hogy „ez lennék én?” A mások által formált véleményben ugyanis sokszor nem ismerünk önmagunkra. Az én életművem nagyon egyszerű: van két gyermekem és egy unokám. A többi pillanatok alatt eltűnhet. A politikai változások elsöpörhetik a rajzokat, leéghet a házam, autómat elviheti a víz… De, hogy két gyermekbe némileg beoltja magát az ember, és idővel felfedezi jellemzőit a csemetéiben – ez a legnagyobb szatiszfakció. 

Szalai Attila rajza a Magyar Kultúra Lovagjáról

Szalai Attila rajza a Magyar Kultúra Lovagjáról

Ugyanaznap, nem sokkal később már egy hatalmas éremmel a nyakában álldogált a vajdasági karikaturista a budapesti Stefánia palota Honvéd Kulturális Egyesület dísztermében: a Falvak Kulturájáért Alapítvány a Magyar Kultúra Lovagjává avatta. Az elismerés egyike azon számtalan díjnak, amelyek az 1987-es Montreali Nemzetközi Karikatúrakiállításon elért sikerét követték.

– A díjakat emberek osztják, emberek fogadják. Amikor elhangzik a nevem, továbbra sem tudom, hogy mit gondolnak rólam. Valaki úgy véli, hogy le tudok írni egy mondatot, valaki meg azt, hogy arcélet tudok rajzolni. A véleményezés másokra van bízva, én csak önmagamat tudom mérlegelni. Sok mindenről beszélhetek, sok mindent tervezhetek, de ahogy őseink mondták: ember tervez, Isten végez. Nem szabad szem előtt tévesztenünk, hogy nem mi tanultunk meg a vízen járni, és nem mi vagyunk a mindenhatók. Az önkritika kellő alázatra sarkallja az ember fiát, amivel aztán bármelyik ajtón kopogtathat és méltó lehet önmagához. 

Gróf Apponyi Albert száz évvel ezelőtti beszéde január végén ihlette meg a lovagot

Gróf Apponyi Albert száz évvel ezelőtti beszéde január végén ihlette meg a lovagot

Két nappal később az újvidéki poros háztetőket szemlélte a Magyar Szó napilap szerkesztője. Grimasz úr otthonának melegében élvezte a város hajnali csendjét. Reggeli kávéját kortyolgatva döntést hozott: ezúttal mégsem rajzolja meg magát, tegyék ezt meg mások. Vajon milyennek látják? Kicsoda is tulajdonképpen Léphaft Pál? – kérdezte a 68 év alatt immár több mint 25 ezerszer magától a vajdaságiak közkedvelt szatirikusa.

– A reggel az, ami meghatároz. Az ébredés ugyanis gyakorlatilag az estével kezdődik. Az ember egyik fő feladata, hogy napnyugtával összegezze az aznapi teljesítményét: amilyen végelszámolással lefeküdtünk, úgy virrad ránk a hajnal. Ha korán kelek, akkor a reggeli csendben megteremtődik az a lelki állapot, hogy valami újat kezdek el, van egy új esélyem. Ilyenkor örvendek, iszok egy kávét, kicsit olvasok, írogatok, vagy rajzolgatok… Közben elmerengek, hogy ki is vagyok én aznap tulajdonképpen? Megpróbálom meghatározni, hogy mit akarok tenni, mit várok el magamtól? Minden reggel, amikor belenézünk a tükörbe, döntünk. Eldöntjük, hogy most jobbra vagy balra indulunk, vagy éppen egyenesen haladunk...

Emlékezés Wichmann Tamás kilencszeres világbajnok kenusra

Emlékezés Wichmann Tamás kilencszeres világbajnok kenusra

Kanyargós utat tett meg az a nagybecskereki gyerek, aki a 70-es évek elején Újvidékre tévedt. Az irodalmi és nyelvészeti tanulmányait követően a televízió képernyőjén is kipróbálta magát. Gyorsan kiderült azonban, hogy a megfoghatatlan sugarak helyett mégis inkább a papír szaga vonzza fogékony szimatát. 1973-ban jelent meg az első karikatúrája a Magyar Szóban. A mai napig számos külföldi kisebbségi és többségi lap is publikálja alkotásait.

– Elsősorban újságírónak tartom magam. Több mint valószínű, hogy sokszor rajzban fejezem ki gondolataimat. A karikatúra egy újságírói műfaj, amelynek szabályai vannak. Egy szakma, amelynek mesteri fogásait meg kell tanulni. Ugyanúgy, mint az újságírásban: meg kell tanulni egy épkézláb mondatot írni. A mesterség tanulása pedig otthon kezdődik. A polcra nyúlok egy könyvért – elolvasom. Egy szürke keddi nap ebédjénél az asztalra kerül a szalvéta – megfigyelem a pillanatot. Gyakorlatilag minden cselekvésünkkel kifejezzük azt, hogy mennyire tiszteljük önmagunkat. Abban a pillanatban, amikor már egyéniségünket tisztelve kritikusan is viszonyulunk önmagunkhoz, úgy tudunk viszonyulni mindenki máshoz is – ez az alap.

Másnap reggel a török nedű illata mellett gróf Apponyi Albert, az 1920-as párizsi békekonferencia magyar vezetőjének beszédjéről szóló bejátszást hallgatta a rádióban Léphaft Pál.

– Ha újságíró vagy, akkor már az ébredés pillanatától kezdve magadba szívod az információkat. A nap haladtával el kell dönteni, hogy a befogadott hírtömegből mi a fontos. Apponyi száz évvel ezelőtt lehangzott beszéde a napjaink aktualitását is képezi. Egy utódállam lakosaiként ugyanis továbbra is foglalkoztat bennünket az 1920-ban létrejött párizsi békeszerződés. Igazságtalannak tartjuk ugyan, de ebből nem lehet élni. Megfelelően fel kell dolgozni, épkézláb emberként kell viselkedni: a tudásnak és a tartásnak felbecsülhetetlen értéke van. Ha ezt elsajátítottuk, és át tudjuk adni a gyermekeinknek, akkor ők bármikor, akár földönfutókként is otthonra tudnak találni bárhol, mert belülről biztonságban vannak. Ezért rajzolom le ma Apponyit: úgy gondolom, hogy párizsi beszéde fontos üzenetet hordoz. Ha viszont a nap folyamán az államelnök is mondani fog valami jót vagy rosszat, akkor lehet, hogy inkább az lesz az érdekes. Mindig az olvasó bőrébe kell bújnom: vajon mi az érdekes számára? Gyakorlatilag akkor szolgáljuk ki a közösségünket, ha az emberek véleményünket böngészve azonosulni tudnak a gondolatainkkal. Engem bizonyára az olvas el jó szívvel, aki hozzám hasonlóan gondolkozik. Akinek más a világlátása, az nem olvas el. Nem akarom, és nem is tudom megváltoztatni az embereket, csak nyitok egy ablakot abból a szobából, ahol épp vagyunk. Ezzel pedig más fényben mutatom meg az éppen akkor szemlélt dolgokat.

Egy héttel később már a feketelé gőzölgése mellett tollat ragad a karikaturista: aznap nem kérdés számára, hogy mit kell rajzolnia: előző este ugyanis a magyar férfi vízilabda-válogatott kiharcolta az olimpiai részvételt. A Montenegró elleni küzdelem legszebb gólját pedig Varga Dénes olimpiai, világ- és Európa-bajnok szerezte. Karcol a toll, vízizene születik, csavarokkal...

– Mi újságírók elméletileg felületes emberek vagyunk, de gyakorlatilag mindent tudnunk kell. Az a dolgunk, hogy egyrészt kritikusak legyünk, másrészt pedig nagyon is önkritikusak. Abban a pillanatban, amikor úgy érzem, hogy kitűnően csinálom a dolgomat, megbuktam. Ez az önkritika véleményem szerint hiányzik a mai sajtóból. Bizonyára változnak a műfajok, az igények és a keresletek, ezért a rövidebb újságírói műfajok dominálnak. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a riport a király műfaj. Amikor kimegyek a terepre, beleszagolok a levegőbe, megiszom a pálinkát a kocsmában, vagy elsétálok a plébánoshoz és körülnézek – ezt semmivel sem lehet pótolni. Az olvasó a mai napig az emberi történetekre kíváncsi. Életszagúan csak az életbe szagolva lehet írni. Beszámolhatunk arról, hogy mit mondott az államelnök, a pártelnök vagy a községi vezető – mindezt azonban nagyon egyszerűen átlapozza az olvasó. Mert elsősorban önmagát keresi, az emberi történeteket.

Varga Dénes sportoló Léphaft szemüvegén keresztül

Varga Dénes sportoló Léphaft szemüvegén keresztül

Ahhoz, hogy emberközeliek maradjunk, el kell menni tehát Maris nénihez. Nem biztos, hogy tudja, mekkora gólt lőtt Varga Dénes, de van egy vízilabdázó unokája, aki már a helyi válogatottban játszik. Valószínűleg Apponyiról sem hallott, de el tudja mesélni, milyen volt egy reggel a határ másik oldalán ébredni. Most pedig az anyja szemében ülő mély fájdalomhoz hasonlóan hányaveti sorsokat lát a Magyarkanizsán sétáló migránsok arcán… És már meg is születik a papíron a furulyázó Soros György, a migrációt irányító keresztapaként.

– A karikaturista mindig a tűzzel játszik. A közszereplőket nem kell és nem is szabad elégetni, csak mérsékelten megpörkölni. Bölcsesség és tapasztalat kell ahhoz, hogy tudjam, meddig szúrhatok a tollammal. Az is igaz, hogy ha sohase fenyegettek meg, sohase tiltották be a rajzomat és nem zártak be, akkor én gyenge karikaturista vagyok. Nem langyosat kell tehát rajzolni: a határokat mindig feszegetni kell, egy picit tágítani, kitolni. A közszereplőknek pedig fel kell készülniük arra, hogy a hordóra felkapaszkodottakat vagy rózsával, vagy paradicsommal dobálják meg. Aki tiltakozik ez ellen, az fel se álljon a pulpitusra. Nagyon egyszerű: ahogyan én a rajzaimat mindig aláírom és vállalom értük a felelősséget, úgy a közszereplőnek is vállalnia kell önmagát. Ennek az egyensúlynak a felborulásával történik meg, hogy a karikaturista sokszor sokkal könnyebben válik kegyvesztetté, mint a hagyományos újságíró. A szatirikus rajzoló ugyanis olyan, mint a tűzszerész: dicsérik, amíg fel nem robban a bomba. Visszatekintve úgy érzem, hogy én így jártam. Az ember igyekszik folyamatosan építeni önmagát: teszi a dolgát, ameddig bírja, aztán majd valaki ezt mérlegeli, és esetleg azt mondja: nem ártott, hogy köztünk volt.

A múltban mélázva ült a török ébresztő mellett február 12-én Léphaft Pál. Elképzelte, amint Szent Jupát hajójára emeli Wichmann Tamás kilencszeres világbajnok kenust. Kötelességének érezte, hogy halála órájában felhívja a közösség figyelmét a nagyszerű magyar sportoló életére is.

– Egy kisebbségi napilap olyan, mint egy jó öszvér: mindent el kell bírnia. A folytatásos regényre éppoly szükség van benne, mint a megemlékezésre, a rövid hírre vagy a karikatúrára. Arra is gondolni kell, hogy a verbicai János bácsi mit olvasna szívesen? De ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy egy szabadkai egyetemi tanár miről tájékozódna? A közösség igényeit folyamatosan szem előtt kell tartani. Példaként: advent idején volt egy betlemes találkozó az al-dunai székelyek egyik településén. A dél-bánsági eseményről a vajdasági magyar sajtóban egy hír sem jelent meg. Ugyanekkor egy színházi előadás felvezetője két hétig, szinte naponta áradt az emberek felé. Egy bemutató sohasem írhatja felül azt, hogy egy közösség igyekszik megőrizni a hagyományos, megbízható létformáit. A kisebbségi sajtó első és legfontosabb feladata a közösségmegtartó erők és formák támogatása kellene, hogy legyen. Nem célom bírálni – csak példát mondtam arra, hogy személyesen mi alapján döntöm el, hogy mi a fontos, mit emeljek ki.

Február dereka van, és még nem esett hó – állapította meg egy héttel később az ismét kávét szürcsölő újságíró. Közben érkezik a hír, hogy bezártak a vajdasági iskolák. Támadnak a vírusok. Itt az ideje papírra vetni valamit. És a hétvégi Grimaszban már Béres József kínálja a „megoldást”...