2024. április 23., kedd
Tollrajz

A derengés állandósága

12.

„Zöldelljenek lombosodva,
és nőjenek fel az égig,
de a gőgös, gyökértelen,
messzi-hírű csodafákat
kitekeri még a szél is…”
(Bartis Ferenc: Törpefenyő)

„Manapság mintha fájna nekünk, ami hagyományos!”

A modern kor rákfenéje, hogy sokan elbagatellizálják, majdhogynem szégyellik a magyar múltat… Pedig a hagyományok tanulmányozása hasznos, és nem a konzerválás szándékolt lehetőségeit sejteti, inkább csak a tudat(ta)lan rom(bol)lások veszélyét féli. A kritikátlanul idegenszerű hódolatának áll ellen, és annak kellő mértékben való tapasztalati (újra)hasznosítását tekinti a gyökértelen torziók valós ellenszerének. Ugyanis a teljesség összegző meglátásához igenis szükségünk van/lehet a múltban kutakodásra. A művészi hitelesség eszmei megalapozottságokból ered. És nem a vadul kapkodó, mindenáron felfedezésmániás törekvésekben: hanem inkább a folytatólagosságban, ösztönösen a folytathatóság érzetében rejlik…

„Mi tehát ne legyünk soha idegenszívűek, mert érdemes megismernünk eleinket s a mindenkori előzményeket.”

Valójában leginkább azokkal van/lehet bajunk, akik a múltat nem becsülik. A múltbéli dolgokat elbagatellizálók olyanok, mintha nem ismernék a saját szüleiket: és még örülni is tudnak ennek. Bokros teendőink közepette illene inkább közelebb kerülnünk a régiek igyekvő szerves gondolkodásához, az idők során összekuporgatott hasznos tapasztalatokhoz, a régi és új szellemi értékekhez, beleértve természetesen a hagyományos művészetünket, irodalmunkat, épített örökségünket… A magyar lélek gondolati és érzelmi rezdüléseit kutya kötelesség megéreznünk, megértenünk, mert a megértés lehet a mindenkori alkotói hitelességünk fokmérője. Amely nélkül mindenféle művészet mondvacsinált, pusztán valamiféle finomított, elvont, jól-rosszul tűrt idegen biológiai, kémiai egyveleg. Mondhatnánk üres ragyogásnak vagy divatozó katyvasznak is. Hiányzik belőle ugyanis a lélek ereje. A hitelesség kockáztatásával lehet hangoztatni azt, hogy a múlt egyáltalán nem érdekes. Azt azonban nehéz elképzelnünk, hogy bármikor, bárki képes lett volna a semmiből, tehát az előzmények figyelembevétele nélküli kusza állapotokból valamirevaló, vadonatúj értékrendet, hiteles, haladó szellemiségű, értékes modern gondolatvilágot teremteni…

„Mert bátor, ám gyökértelen hagymázas indulatokkal manipulál az, aki tájékozatlan, és mégis erőnek erejével változtatna a jelenkori állapotokon.”

A semmiből építkezni úgysem lehet, és sosem volt lehetséges. Régi-új felfedezésünk: akinek múltja nincs, annak jövője sincs. Hamvasi gondolat, hogy a múlt biztosítja a követhetőséget, az önállóságot, és hogy a korábbi idők lenyomata a jelenkori alkotói szándék irányadója. Hogy az ismerete előfeltétele a megfontolt és termékeny változtatásoknak, a hitelessége értékfelára a megújulásnak, haladásnak. Legalábbis ilyenféleképpen vélekedhettek elődeink a 19. század végéig. Amely század a részünkre kiválóan példamutatónak tűnik. Elsősorban, mert hiszen minden történelmi körülmények közepette az újszerűségek befogadásával is foglalkozott, de a régi-új tapasztalatok felhasználása által, külön feltételek nélkül: a nemzet felemelkedését óhajtotta szolgálni. A világ mindig kettősségek, ambivalens viszonyok közepette őrlődik: ám a küzdése, harcossága révén válik hitelessé.

Kettősségek

„A liberalizmus eszméje ekkor még őszinte volt, és nem voltak fura kitételei.”

A 19. század első felének viharos eseményei megteremtették a történelmünk iránti érdeklődést, felfokozták az egyéni hősiesség szerepét is. Európában a reformok, a forradalmak és önálló nemzetállamok születésének nem mindenütt örültek: de az ipari forradalom és a városiasodás korszaka volt, szószólói erőteljes ipari fejlődést indítottak el. (A liberalizmus valaha az egyén szabadságát, az emberi jogok megvalósulását, az ész uralomra jutását, a szabad gazdaság létrehozását jelentette. Igazságos társadalmi és tulajdonjogi rendre törekedett, jólétet, egyenlőséget ígért, és nem a ma körvonalazódó, célját elérvén türelmetlen basáskodás volt a célja.) A bizakodás és a társadalmi rendbe vetett hit, a rendezett viszonyok utáni vágyakozás országépítő szándéka révén lassacskán európai nagyvárossá fejlődött Budapest is, és eközben lelkesen irányított szándékkal virágoztak fel Kárpát-medence-szerte az összes többi régiók, vármegyék. Vagyis ha néprajzi tájegységeiben gondolkodunk, az Alföld, Felföld, Dunántúl és Erdély. Az átalakulások a szelíd, békés polgáriasodás kaptafái szerint történtek. Egy haladó, függetlenedést vágyó törekvő szellemiség kapott erőre Magyarhonban: az okos könyvek szerint leginkább Széchenyinek és az ébredő magyar eszmeiséget képviselő tehetős úri társaságnak köszönhetően. A haladás szándéka mindig nemes gondolatokból ered. A honépítés is az innovatív álmok és igények szándékkövetkezményeként kezdett valóra válni. Nem csak az iparosodás és a kereskedelem fejlődése által megizmosodó dunai nagyvárosokat érintette, a fejlődés részévé váltak a lassabban fejlődő poros vidéki kisvárosok is. Javarészt erőre kaptak, gazdagodtak, épültek, élhetőbbé váltak…

És bár inkább csak magasztaljuk, a töretlennek hitt fejlődést épp a rebellis szabadságvágy eszméjének elterjedése és hirtelen fellángolása akasztotta meg. Kossuth büszke nemzeti türelmetlensége azonban nem talált visszhangra minden dunai nemzetnél, és végül viszálykodást, megtorpanást eredményezett, majd gátszakadást okozott. A diadalmas zászlóbontás után a forradalom Világosnál végül katonai vereséggel és fegyverletétellel zárult. A szabadság eszméjének rendkívüli megszilárdulását csupán láthatatlanná tette, másrészt azonban a gazdaság visszaesését, az ország súlyos gazdasági ellehetetlenülését, elszegényedését okozta.

Lehetett volna-e másként?

„A vakmerő, de reményteljes magyar szabadságharc az elfuserált nemzetpolitika miatt balsorsra jutott, és a nemzetiségek pálfordulása miatt meg is bosszulta magát.” A vegyes lakosságú vidékeken sok helyütt tragikus tarvágás volt. A magyar ajkú lakosságon elkövetett kegyetlenkedő elégtétellel, magyarirtásokkal kezdődött. Zenta lakosságát a vérszomjas szabadcsapatok kegyetlenkedő hada majdnem teljesen kipusztította. A szabad rablások, kegyetlen vérengzések és nők tömeges megerőszakolása során becslések szerint 2000–2800 magyart mészároltak le, a levágott fejekből gúlát építettek a Jézus Szíve-templom előtt. Mindezért a Rombolás Géniusza okolható? Füstbe ment terv, árnyoldalas cselekmények övezték. De ez erőfeszítéseknek komoly eredményük is volt: a megtermékenyített művészetekben. A nemzeti romantika felemelkedése, a magyar irodalom, költészet, történelmi festészet (historizmus) zsenialitása messzi túlmutatott az Európában dívó modoroson. A történelmi pillanatokat, drámai helyzeteket őszinte átéléssel kezelő művészek felfokozott hangulata felülmúlta a bécsi, müncheni, párisi iskolákét. A kiüresedő könnyed-divatos orientalizmus, a végletes érzelmek keresése, a romok festőiségében megtalált szenvelgő romantika helyett a történelmi témák újra felélesztették a magyar lelket. Teljes megéléssel, a romantika és a realizmus historizmussal és akadémizmussal mesterien vegyített kiteljesedését, végsőkig felfokozott izgalmát…

„A művészetben olykor a túlzott bátorság okoz gondot, olykor a kompromisszumkészség.”

De mind csak átmenetileg. Minden hirtelen kelt változtatási szándéknak, átalakulást türelmetlenül szító folyamatnak ugyanis ára van. Talán mindig is volt, és lesz is mindig. Az emberiség széthúzó és összehangoló erők feltöltődése által fejlődik, valamerre. Ki érti ezt: a történelem során mi még azt sem tanultuk meg, hogy a mindenkori békétlenkedéseknek, rombolásoknak, de az erőltetett haladásnak is ára van. Akár hosszú távon is beláthatatlan következményei lehetnek. De vajon miért van az, hogy a történelem buktatói miatt olyan elhaló ágai is vannak, amelyek egyszer csak termőre fordulnak? Mert nem csak a lassú építkezésekben szabadna hinnünk? A veszélyes út is járható: ha megmarad az emberi méltóság, az egyenes tartás, a példaértékű, olykor az egekbe szökkenő büszke művészi kiállás?