Amikor a műalkotások beszélgetnek

A zentai Városi Múzeumban látható jelenleg a Határtalan képzőművészet című vándorkiállítás, amely a felvidéki és a vajdasági kortárs képzőművészet egy keresztmetszetét mutatja be, és a Kernstok Károly Művészeti Alapítvány, valamint a Felvidéki Magyar Szépművészeti Egyesület közös szervezésében valósult meg. Szabadka után Zenta a második állomása, ahol március 12-éig tekinthető meg. Innen Révkomáromba, Dunaszerdahelyre, végül Tatára fogják utaztatni.

A tárlat vajdasági társszervezői a Szabadkai Kortárs Galéria, a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ, valamint a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.

Az izgalmas kezdeményezésnek köszönhetően tizenkét felvidéki és tizenkét vajdasági fiatal magyar képzőművész munkáit csodálhatjuk meg. A helyi kurátorok Brenner János szerkesztő és Blaskó Árpád, a Szabadkai Kortárs Galéria igazgatója, tervezőgrafikus. A zentai megnyitó előtt az utóbbival beszélgettünk a kiállítás összeállításáról, a határokról és azok feszegetéséről.

• Emberként és művészként mit jelentenek számodra a határok?

– Alkotóként számomra talán a biztonságot jelentik, amennyiben viszont korlátokként tekintünk rájuk, akkor bénulást. Emberként utálattal gondolok rájuk, hiszen elsőként mindjárt a határátlépés jut róluk eszünkbe egyes államok között. Magában a korlát ugyanakkor tud pozitív is lenni, mert akkor van mit ledönteni, ami visz előre. Negatív pedig abban az esetben, ha ehhez nem találunk magunkban elég erőt.

• Inkább átugrod, vagy inkább áttöröd őket?

– Mikor hogy. Szerintem ez helyzetfüggő. Olyan is van, amikor úgy érzem, kecsesen megkerültem egyet-egyet, aztán kiderül, hogy mégsem…

• Ez a vándorkiállítás is valahol a határok eltörléséről szól a művészet eszközeivel. Mesélj kicsit erről a projektumról!

– Az egész kezdeményezés nagyon komplex, soktényezős, nem volt egyszerű összehozni, több intézmény szoros együttműködésével valósulhatott meg. A tárlat vajdasági részéért mi ketten feleltünk Brenner Jánossal. A határtalan művészet fogalmát próbáltuk boncolgatni, és akármennyire felemelően hangzik is, hogy itt határokat sikerült feszegetni és átlépni, annyira keretek közé is lett szorítva a projektum, hiszen maga a kőépület keretet ad neki. Zentán sem kerülhetett az összes alkotás bemutatásra, mert nem szerettük volna túlzsúfolni a teret, a Szabadkai Kortárs Galériában pedig egyértelműen nem fért volna el. Másrészt az anyag utazó jellege megadja azt a lehetőséget, hogy minden pontján más arcát mutassuk meg, ezáltal pedig ismét csak határtalanná válik.

• A vajdasági alkotókat tekintve milyen gondolatmenet mentén, milyen kritériumokat tekintve szelektáltatok?

– Az első, leglényegesebb szempont az volt, hogy fiatal művészek kerüljenek be, nagyjából a 35-36 év volt a felső korhatár. Ezután jött a szelekció hálátlanabb része, hiszen a tizenkettes létszám adott volt, nekünk pedig sokkal több igazán jó fiatal képzőművészünk van. Még csak most döbbentünk rá igazán, milyen sokan vannak! Úgy érzem, végül sikerült a pillanatnyilag legerősebben teljesítő alkotókat behozni, és megmutatni egy kicsit a képzőművészetünk minden szegmenséből, a barokkos stílustól a pop-artig és az absztrakt festészetig. A bőségzavarban az iparművészet és az alkalmazott képzőművészet ugyan ezúttal kimaradt, de hát a határtalan képzőművészetben is meg kellett húzni valahol a határt… (Nevet)

• A korhatár mellett mi az a szál, amely összeköti ezeket a művészeket és a kiállított munkáikat?

– Hogy mindenki egy kicsit más stílust képvisel, teljesen egyéniek, és a sokszínűségükben rejtőzik a hasonlatosságuk is. És hogy ez az opus sokkal komolyabb korhatárt feszeget, mint amilyenre a művészek fiatal korából következtethetnénk. Olyan szint ez, amit nagyon nehéz megugrani.
Érdekes volt megfigyelni a felvidéki és a vajdasági iskola közötti különbséget, amely a raktárban még kaotikusan hatott, aztán ahogy a falra felkerülve a munkák elkezdték a térben elfoglalni a helyüket, megszületett közöttük a harmónia, és a folyamat szinte magától hozta meg a tárlat dinamikáját. A huszonnégy művész alkotásai elkezdtek kommunikálni egymással. És mivel a kezdő lökést mindig a rendelkezésre álló tér adja meg, Szabadkán született egy történet, aztán Zentán egy másik; tehát megint csak a határok adták meg a határtalan képzőművészet formáját.