2024. március 28., csütörtök

A falu

Franz Kafka emlékére

P. magányosan poroszkált a falu utcáin. Maga sem tudta, hogy hova lyukadt ki. Nem bánta különösebben, szeretett eltévedni. Egy árva lelket sem látott, leszámítva az ablakon keresztül kukucskálókat. Amint P. közelebb lépett volna házukhoz, riadtan húzták össze a függönyt, és úgy tűntek el mögötte, mintha ott sem lettek volna. P. szerette volna megkérdezni, hogy merre van, így belépett a kapun, majd megkopogtatta az ajtót. Semmi válasz. Továbbállt.

Beesteledett, mire egy kocsmára lelt. Halvány fény szűrődött ki az útra. Az asztalnál helybeli munkások és földművesek ültek, sörüket kortyolgatva. Amint P. belépett, a fogadó halk moraja egyszerre elcsendesedett. Mindenki rászegezte tekintetét. P. zavarban volt, szabad asztalt nem látott, így továbbra is csak az ajtóban ácsorgott. Lassan és komótosan előkászálódott a kocsmáros is, és megkérdezte P.-t, ugyan mi járatban itt. Alacsony zömök ember volt, középkorú, pocakos, és homloka mélyen kopaszodott. Szeméből bizonytalanság áradt.

– Szeretnék itt megszállni ma este. Holnap kora hajnalban már itt sem vagyok, nem lesz gondjuk velem.

– Mégis mi járatban itt? – akadékoskodott a kocsmáros.

– Letértem a főútról, rövidítés reményében. De ahogy látom, nem túl szívélyes a fogadtatás. Sajnos éjjel még annyira sem tudnék tájékozódni, így kivárnám a hajnalt. Lenne szabad szobájuk?

– Nincs! – vágta rá a tulaj, szinte P. szavába vágva.

– Megfelel nekem egy szalmazsák és egy pokróc is, itt valamelyik sarokban.

– Huszonöt dollár.

A kocsmáros morgott még valamit, és hátrament a pult mögé. A helybeliek vállat vontak, majd tovább folytatták a beszélgetést. „Ezek aztán lehetetlen emberek” – gondolta magában P. Negyed órát ácsorgott még a bejárat előtt, míg a kocsmáros ismét előballagott, és a sarokba lökött egy nagyon ócska szalmazsákot egy még ócskább pokróccal. „Köszönöm” – mondta P., amit jószívű fogadósa csak egy „eh”-el nyugtázott. P. nehezen aludt el, a sörözők sustorgása és a villanyfény is zavarta. Befele fordult, és megpróbált valami szépre gondolni, el is szenderedett, de szokásos gyötrő rémálmai újfent megjelentek. Végtelen események gyötörték, amik egymás után körkörösen ismétlődtek, újra és újra megtörténtek, bármit is próbált ellenük tenni. Olyan volt, mint egy labirintus: mindig volt több döntési lehetősége, ám bármelyiket választotta, mindig ugyanoda jutott, majd kezdhette előröl.

A hajnali nap sugara keltette fel. Arca gyűrött volt a kialvatlanságtól, teste a kínlódás verejtékében úszott, és az egyik karja is elzsibbadt. Kinyitotta szemét. A kocsmárosné pont akkor hajolt le hozzá. P. megrémült az ismeretlen társaságtól, de aztán elveszett a gyönyörű barna szemek mosolyában.

– Kér kávét? – kérdezte a kocsmárosné. A férjem alszik, még nem kelt fel.

– Igen, köszönöm. Fel akart ébreszteni?

– Nem, csak megnéztem, hogy él-e még. Tudja, hozzánk nagyon ritkán keverednek idegenek.

– Akkor ezért volt mindenki olyan ellenszenves velem?

– Áh, csupán nem tudják, hogyan kell köszönteni egy idegent. Ritka, mint a fehér holló!

A kocsmárosné megfordult, és a kávéfőzőhöz sietett. P. kimászott fekvőhelyéről. Arcán a csípős reggeli hideg leheletét érezte. Az ajtó nyitva volt, bizonyára szellőztettek. A csésze kávé forrón hívogatta, a kocsmárosné pedig kacéran rákacsintott. Egymással szemben ültek. Olyan harminc körüli, csinos alkatú nő volt. Még nem öltözött fel teljesen, egy lenge fehér csipkés hálóinget viselt, melyből gömbölyded karjai hamvasan és hívogatóan hatottak P.-re. Hatalmas barna szeme és hosszú, egyenesre fésült haja tetőzte bájait.

– Mégis miért jár erre ilyen kevés idegen? – kérdezte P.

– Külön engedély kell az elöljáróságtól, hogy a faluban éjszakázhasson. Nálunk igen szigorúak a törvények. Az ide érkezőknek muszáj a Hivatalnál jelentkezniük, majd ott egy interjú során eldől, maradhatnak-e, és ha igen, akkor mennyi időre. Nem látta a falu bejáratánál a táblát? (P. némán intett, hogy nem.) Gondolhatja, kevés utazó kockáztatja idejét a korántsem garantált ittlétért. Pedig látnivaló lenne itt ám, bizony.

– Mégis mi?

– Hatalmas fúrótornyaink vannak, na meg ott a nyolcadik századbeli földvár. Még Mén Marót építette. A falu és a Hivatal büszkesége. Minden évben ott tartják a helyi kampánybeszédeket, és ingyen lacikonyha várja a helybelieket.

– És a férje mégis hogy engedte meg, hogy itt maradjak? És honnan tudta, hogy nem jártam a Hivatalban?

– Ha járt volna ott, és kérvényét elfogadták volna, akkor egy hivatali kitűző lett volna a mellén. Aki nem viseli, és nem idevalósi, azt letartóztatják, és legjobb esetben kitoloncolják.

– És legrosszabb esetben?

– Három hónaptól három évig tartó kényszermunka a fúrótornyokon. Ez attól függ, hogyan halad a pere, mármint a letartóztatás után. Valamint mennyi időt tartózkodott nálunk illegálisan. Gondolom a pénzéhes férjemre jó hatással volt a kicsikart dollár, meg amúgy is bizonygatta, hogy hajnalban odébb áll. A hivatalnokok csak reggel nyolckor kelnek. Apropó, még van két órája.

– Dolgozni nem jönnek ide idegenek? – érdeklődte P.

– Nagyon ritkán. Külön munkakérési kérvényt kell kitölteni ilyenkor, ez pedig akár hónapokba is beletelhet.

– Ez aztán a bürokrácia! – kiáltott fel P.

– Megpróbálkozhatna vele. Maga kedvemre való. A férjemben amúgy sem lelem kedvem, túlságosan tutyimutyi alak.

– Azért kedves volt tőle, hogy befogadott.

– Talán ez volt életében az egyetlen alkalom, amikor valamilyen szabályt áthágott. Gondolom úgy is biztos volt, hogy hajnalhasadatkor kidobja magát.

– Még fel sem kelt?

– Tegnap eléggé besörözött a többiekkel, aztán most húzza a lóbőrt. Na, de itt is van már, bújjon a pult mögé! – biztatta a kocsmárosné.

– Hol van ez a csavargó, akit beengedtem? – kérdezte ásítozva a kocsmáros, amint lassan előcammogott.

– Elment az már napfelkeltekor.

– Ha nem tudtam volna legombolni róla azt a pár dollárt, akkor nem engedem meg, hogy itt maradjon. Még aztán én is az egyik fúrótornyon végzem!

– Dehogy végzed. – mondta a kocsmárosné, és ahogy a pult mögött ült a széken, lenyúlt P. után, és elkezdte kigombolni a nadrágját, majd egyetlen határozott mozdulattal megragadta.

P.-t ez annyira felajzotta, hogy szájára kellett tapasztania a kezét, így uralkodott sóhajtásain.

– Igen, talán egyszer még a Hivatalba is eljutok, és hátha felvesznek az egyik elöljáró hírvivő szolgájának. Akkor büszke lehetnék egész életemre! Igazi siker lenne. Kimegyek megnézni a lovakat, addig te moss fel! Ezek a parasztok mindig olyan rumlit hagynak sörözés után. Mondjuk, az én fejem is majd szétreped – mondta a kocsmáros, és már ki is lépett az ajtón.

A kocsmárosné abban a pillanatban P.-re ugrott, és őrült iramban lovagolni kezdett rajta. P. gyönyörét fokozta, hogy a kocsmáros épp csak most tette ki a lábát. Verejtékben úszva hemperegtek a pult mögött, nem tudták megunni egymás ölelését, egymás testének puha melegét. Az izgalom a tetőfokra hágott.

– Válj el! Elveszlek feleségül. – mondta P.

– Lehetetlen. Nagyon szeretném, de itt egy válóper akár évekig is eltart, és neked engedélyed sincs.

– Elmegyek most rögtön engedélyért. Úgy teszek majd, mintha most érkeztem volna, így nem sodorhatlak bajba benneteket és a kocsmát sem.

– Nem lehet! A helybeliek már láttak tegnap este, lehet így is elpletykálja valamelyik, és ha a legkisebb rangú hivatali szolga meghallja, akkor már nyakunkon a baj.

– De hát pont te mondtad, hogy meglehetősen besöröztek. Így talán még arra sem emlékeznek majd, hogy itt jártam. Vagy ha mégis, akkor bebeszélhetitek az elöljáróságnak, hogy csupán képzelődött az illető, ittas állapota révén.

– Ez igaz. Tegyük fel, sikerrel jársz és megkapod a leghosszabb tartózkodási engedélyt. Ez harminc nap.

– Csak?! – hőkölt fel P.

– Meg lehet hosszabbítani, de erre még sosem volt példa. Ennyi idő alatt nem tudok elválni.

– Akkor leszek a szeretőd! Mi ketten, boldogságban, titokban!

– Látszik, hogy nem vagy idevalósi – mondta a kocsmárosné. Ha ez kitudódna, már pedig hosszasan semmit sem lehet titokban tartani, a Hivatalba rendelnek majd mindkettőnket, és hűtlenség, valamint paráznaság miatt fognak elítélni.

– Csak nem kellene neked is a fúrótornyokon szolgálni? – kérdezte P. riadtan.

– Csak az alagsorában. Nekem kellene főzni és mosogatni több száz dolgozóra. Reggeltől estig.

– Valami kiút mégiscsak lehet. – morfondírozott P. Mi lenne, ha a tartózkodási kérelmemkor egyenesen a főelöljáróhoz mennék, és megbeszélném vele ügyünket. Lehet, rá tudnám venni valamire, van pénzem, befolyásos ember vagyok, talán ha földet vennék itt, bármikor megenyhülnének!

– Az megint csak lehetetlen. Nincs földmérőnk, és amúgy sem adnának egy idegennek. Egyszer volt itt egy földmérő, egy bizonyos K., de ő is pórul járt, a Hivatal igazából nem is akart sosem földmérőt. Ugyanis minden föld az övék, a falusiak csak bérlik.

– Én akkor is megpróbálom. – mondta konokul P., majd vette kalapját, és a kocsmáros esetleges megjelenésére fittyet hányva kilépett az ajtón.

Jól esett a hűvösben sétálni. A kocsmárossal már nem találkozott, és a falu továbbra is kietlennek tűnt. P. találomra baktatott az utcákon, a Hivatalt keresve. Nagy izgalmában és sietségében elfelejtette megkérdezni a kocsmárosnét, egyáltalán melyik irányba induljon. Végül a sok kanyargás után összetalálkozott egy kaszás emberrel, aki nem túl szívesen, de útba igazította.

P. megállt a Hivatal hosszan elnyúló, fehér épülete előtt. Csodálkozott, miért nem húztak rá emeleteket, olybá tűnt, laposan bővítették ki, és több száz folyosót, több ezer szobát rejtegethet. Nekiállt, hogy széltében végigsétálja, hátha egy ajtóra bukkan. Az ablakok le voltak sötétítve, senki sem láthatott be. Már-már úgy tűnt, naphosszat gyalogolhat itt le-fel, mikor hirtelen egy hang megszólalt mögötte:

– Jó napot! Kedves P., már vártuk magát!

– Jó napot! Ismerjük egymást? Honnan tudja a nevemet? – kérdezte P. meglepetten.

– Ugyan, ugyan, egy ilyen kis faluban gyorsan terjednek a hírek. A Hivatal mindent lát és mindent tud – tette hozzá. Wittmann hivatalnok vagyok, fáradjon be, kérem.

Ezzel kinyitott egy ajtót, melyet P. észre sem vett. Teljesen olyan színű volt, mint a fal, és nem volt küszöbje. Egy folyosóra értek. Az irodák ajtói nyitva álltak. Hatalmas hangzavar és zakatolás volt, a hivatalnokok tollba mondtak, az írnokok pedig gyorsan verték az írógépek billentyűit. Egy szolga kiskocsival aktahegyeket tolt, és majd felborította őket. Hirtelen még több szolga jött, több millió aktával. Alig lehetett kikerülni őket, cikkcakkban haladtak a hosszú folyosón. P. csak most eszmélt rá, eddig meg sem figyelte a titokzatos tisztviselőt, akit ilyen felelőtlen módon némán követ. Wittmann fekete bundát viselt, szoros, magasra gombolt gallérral. Hatalmas pocakját kacsázó léptekkel cipelte. Magas homloka, keskeny ajkai és karvalyorra mesterkélt ember benyomását keltette.

– Mindenkiről van aktánk – mondta Wittmann. Nyilván felteszi a kérdést, ugyan, nem lakhat ennyi ember egy ekkora faluban, mire ennyi akta? Viszont akkor nyilván nem számol azzal, egy személynek több aktája is lehet, egyszerre több eljárás folyhat ellene vagy érte, több perben is lehet implikált, ahogy mi mondjuk szakszóval.

P. szédülni kezdett, homloka verejtékezett. A folyósokon állott és meleg volt a levegő, a hőség elviselhetetlen volt, emellett a tisztviselők szolgáinak irdatlan hada, valamint a folytonos lárma nagyon nyomasztotta. „Mégis hogy bírja Wittmann ebben az irdatlan bundában?” – gondolta magában P. Szeretett volna leülni egy pillanatra, de ekkor kapott észbe, meg sem kérdezte, hová tartanak.

– Melyik hivatalhoz tartozik? – kérdezte P.

– Óh, itt csak egy Hivatal van, a Hivatal. Mi mindenkit számon tartunk, ne aggódjon.

– Hová megyünk?

– Csak pár percet vesz igénybe az egész. – tért ki a válasz elől Wittmann.

– Nem pihenhetnénk meg előtte?

– Nem, mindjárt ott vagyunk az irodámban. Tessék, itt balra.

P. fáradtan roskadt a pamlagra.

– Tudomásunk szerint maga mérnök. Melyik fúrótornyot szeretné választani? – kérdezte az elöljáró, majd különböző prospektusokat tárt P. elé.

P. kókadtan nézett maga elé, szeme előtt összefutott az írás. Majd hirtelen, mintha egy csengettyű szólalt volna meg fejében, észbe kapott:

– Ajánlanak munkát? Szeretnék itt letelepedni, és a feleségemmel családot alapítani.

– De hiszen magának nincs felesége. Maga illegális határátlépő, magát kényszermunka várja. Csak a Hivatal kegyessége, hogy választhat fúrótornyot.

– A kocsmárosné… – nyögte ki P. Ismét úrrá lett rajta a rosszullét. Nehezen lélegzett. Wittmannt mindez kevésbé zavarta, sőt, mintha élvezte volna.

– Csak nem gondolja, hogy támogatjuk ezt a hűtlenséget? Alig ismerik egymást. Szeretném leszögezni, hogy a kocsmáros nagyon jó emberünk. Maga pedig… Tudjuk, hogy mit tett. Mindenütt vannak térfigyelő kameráink, mi mindent látunk.

P. most már semmit sem értett. Mielőtt elájult volna, elnyúlt a pamlagon, és ködös tekintetével látta, amint Wittmannból hatalmas csápok nőnek ki, és ganajtúró bogárrá változik.

Álmában végtelen események gyötörték, amik egymás után körkörösen ismétlődtek, újra és újra megtörténtek, bármit is próbált ellenük tenni. Olyan volt, mint egy labirintus: mindig volt több döntési lehetősége, ám bármelyiket választotta, mindig ugyanoda jutott, majd kezdhette előröl.

A hajnali nap sugara keltette fel a szalmazsákon feküdve. Arca gyűrött volt a kialvatlanságtól, teste a kínlódás verejtékében úszott, és az egyik karja is elzsibbadt. Kinyitotta szemét. A kocsmárosné pont akkor hajolt le hozzá. P. megrémült az ismeretlen társaságtól.