2024. március 29., péntek

Kincs a vízben

(Indián történet nyomán)

Valahol messze, ahol hegyek csúcsai karcolták a felhők hasát, és a falu határában csörgedező kis patak még nem tudta, milyen lustán hömpölygő nagy folyóvá hízik, mire eléri a tengert, élt egyszer egy asszony. Férjét régen elveszítette, gyermekei soha nem születtek, vágyai elszürkültek, mint a tábortűz este még vidáman ficánkoló lángja után hajnalra a hamu.

Az asszony reggelente kiült a háza elé, köszönt minden arra elhaladónak, de azok csak biccentettek. Miért is köszöntek volna vissza, hiszen úgy tudták, az asszony nem különösebben okos, mit sem lendít a közösség dolgain, pénzt sem tud kölcsönözni szegénysége miatt, ezért mihaszna élőlény csupán. Azt is látták a falubeliek, milyen mély barázdákat vágott az asszony arcán az öregség, az arcán, ami soha nem volt különösebben szép, így aztán nem vonzotta a férfi tekinteteket. De észrevették azt is, hogy az asszony háza, bár gondosan takarított, mégis roskatag, ijedten nézi a tetejét, mikor zuhan a padlóra. Vagyis senki nem vágyakozott az asszonytól örökségre, akiről a kocsmában azt beszélték az asztalt könyökükkel támasztó, lassan pislogó férfiak, hogy férje halála óta értéktelen, mint a hegyoldalban esőtől koptatott szikla.

Az asszonyra szép lassan rászáradt a magány, és abban keresett vigaszt, hogy miközben gondozta a férje sírját, régi szép idők emlékeit idézte fel. Halkan motyogva mesélt a földben, kereszt alatt fekvő urának arról, hogyan ismerkedtek meg, mikor lehelt arcára először csókot a férfi, aki az asszony emlékeiben sudár volt, mint egy fenyőfa, erős, mint amilyen erősek lehetnek a nagy mancsú medvék. Igazság szerint a régen eltemetett férj nem tűnt ki semmiben, amíg lába a földet taposta, és favágóként kereste a kenyérre valót. Csupán áldott jó lelkét dicsérgették a falubeliek. Az asszony férje ugyanis mindenét megosztotta, és esténként, amikor vacsorához ültek, arról beszélt a feleségének, hogy levesükben ugyan kevés a hús, de ne feledje, élnek náluk sokkal szegényebbek is ezen a földön.

Az asszony néha erre is gondolt, amikor a sírgondozás után a közeli erdőt járta, gombászott, vagy letérdelt beszélgetni a virágok mellé. Közben áldotta a napot, ami még egy olyan kicsi hegyi falura is világít, aminek szűk utcáira, egyetlen kis terére még véletlenül sem vet egy mosolygós pillantást a mennyből Jézus urunk sem.

Szép időben az asszony elsétált a patakhoz, aminek vizében pisztrángok táncoltak, és az asszonynál is öregebbek meséi szerint néha, de igaszán csak néha, nagyon értékes drágaköveket sodor a víz. A faluban ugyan még senki talált ilyen kincset, de a mesét azért mindenki szívesen hallgatta, mert a szavakból áradó csillogás apró fénnyel színesítette a falubeliek szürke egyhangúsággal összefércelt hétköznapjait.

Az asszony jól ismerte a drágakövekről szóló ősi történetet. Éppen ezért nem lepődött meg, amikor egy délután tűzvörösen csillogó kő akadt fenn a patak vizében áztatott lábában. Éppen ott, ahol az erek kéken ütöttek át megöregedett bőrén. Az asszony lehajolt, ráncos kezével csak annyi vizet merített ki a patakból, ha ott lapulhatott a kő, majd hagyta, hogy a víz lassan kicsorogjon az ujjai közül. Aztán felállt, a követ, amiről akkor már tudta, hogy csakis olyan drágakő lehet, amilyenekről a faluban élők annyit meséltek, felemelte a feje fölé, hogy az éjszaki pihenőre készülő nap halványodó fényében csodálhassa csillogását.

És a kő akkor életre kelt. Miközben átsuhantak rajta a napsugarak, az asszony úgy látta, a kő egy mosollyal köszönte meg, hogy kimentette a víz fogságából. Szép vagy, motyogta az asszony. Nagyon szép, zárta markába a követ, majd elnyűtt tarisznyájába tette, oda, ahol legértékesebb tárgyait őrizte – megsárgult fényképet régen elhalt uráról, cérnát és tűt, amivel megvarrhatta a szakadást ezerszer mosott ruháján, egy Bibliát, amibe még dédapja írta be elsőként a nevét, rozsdás lópatkó darabját, amiről azt hitte szerencsét hoz. És persze egy darab sajtot meg kenyeret, amit elmajszolhatott, ha rátört az éhség.

Hetek teltek el a kincs megtalálása óta, de az asszony senkinek nem beszélt a drágakőről. Attól félt, csak háborúságot hozna a faluba, ha híre menne, hogy a mese valósággá vált. A szerencsétlent valóban nem áldotta meg a Teremtő túl sok ésszel, de magányában rengeteg ideje volt szemlélni a világot, megismerni az emberi vágyakat, bűnöket, és tudta, mit jelent a szó: kapzsiság.

A falubeliek, mit sem sejtve a nagy titokról, továbbra sem igazán fogadták a köszönését, senki nem akadt, aki meghívta volna az ünnepi asztalhoz, amikor eljött a karácsony. Így aztán az asszony Krisztus születését is magányban ünnepelte. Majd másnap kisétált a városhoz vezető útra, hogy elballagjon a közeli templomba, ahol misén mondhat hálát az Úrnak azért, mert tarisznyájában mindig van sajt, és mindig van hozzá kenyér is.

De alig tett meg pár lépést a hajnali sötétben, amikor megbotlott egy testben. Fiatal férfi feküdt a földön, félig átfagyva, ajkára kék csíkot húzott a dermesztő hideg.

– Eltévedt vándor vagyok, fogalmam nincs hogyan kerülhettem ide – suttogta a férfi, miután az asszonyra támaszkodva elbotorkált megmentője házáig. Ott az asszony új lángra lobbantotta a kemence tüzét, hóval dörzsölte a férfi meggémberedett tagjait, majd forró levessel etette meg az elgyengült idegent.

A férfi a levest emésztve két napot, két éjszakát átaludt, majd mosolyogva ébredt, és hálásan köszönte a segítséget. Harmadnap, amikor már lábra tudott állni, sőt mi több, a kertben sétálva még a csizmája alatt roppanó hó hangját is vidám dalnak hallotta, elmesélte, nem olyan régen még gazdag ember volt,

– Meghajlással köszöntöttek, ha végig mentem városunk utcáin, minden boltos kiugrott az ajtaja elé, csak hogy megkérdezhesse, hogy szolgál a kedves egészségem, és szép napot kívánjon. Aztán néhány rosszul sikerült üzlet csődbe vitte a vállalkozásaimat, a feleségem elhagyott, a gyermekeim hallani sem akarnak rólam. A boltajtókra, a boltosok szájára meg láthatatlan kéz tett láthatatlan lakatot – folyt a könny a férfi szeméből.

– Neked elárulom: meghalni jöttem a hegyek közé, mint tették régen az indiánok. Legalábbis így olvastam. De én nem vagyok indián, és most már újra élni akarok – simult egy ránc a fagyhaláltól menekült arcán.

A búcsúzás reggelén a férfi azt ígérte, ha egyszer visszatalál saját világába, bár már nem gazdag ember, annyi ajándékot küld az asszonynak, amennyi be sem fér a kis ház udvarára.

– Ahhoz előbb vissza kell találnod – mondta az asszony, és mielőtt útjára bocsátotta vendégét, kinyitotta a tarisznyáját, hogy odaadja útravalónak a sajtját és a kenyerét.

Miközben a férfi hálálkodva csomagolta el az ételt, észrevette, hogy a tarisznya mélyén egy apró, de csodásan csillogó kő lapul. Mire az asszony észbe kaphatott, a férfi kiemelte a követ, féltőn a tenyerébe rejtette, és már a tapintásból érezte, olyan értékes kincset tart a kezében, amilyet még soha. Amikor alaposabban szemügyre vette a követ, furcsa fény gyúlt a férfi szemében. A fénynek szája volt, amiből hatalmas farkasfogak villantak elő, a férfi arcát meg eltorzította a zsákmányra vadászó könyörtelen mohósága. A férfi ujjai remegni kezdtek, akár csak az ajka, amiről a meleg már régen eltüntette a fagy rajzolta kék csíkokat.

– Kérlek, ad nekem azt a követ is – fordult könyörgően az asszony felé.

– Vigyed, ha ez neked boldogságot hoz az életedbe – válaszolta az asszony, és a falu határig kísérte a férfit, hogy megmutassa, melyik irányba induljon, ha még sötétedés előtt el akar jutni a városba. A férfi ekkor átölte az asszonyt, hálálkodott, és közben arra gondolt, mekkora házat, milyen autót, tengerparti nyaralót vehet majd a kincsért kapott pénzen. A korábban ígért ajándékokról ekkor már szó sem esett.

Az asszony csak annyit mondott: örül, hogy segíthetett, majd visszabotorkált a házához, és kis ablak homályos üvegén át nézte, hogyan borítja be friss hóval faluját a tél.

Már új naptáron hajtogatta februárról márciusra az oldalt az asszony, amikor kopogtak az ajtaján. A férfi jött vissza, éppen az a kopott nagykabát lógott rajta, mint amiben karácsonykor megtalálta az út szélén. Csak a kék csík hiányzott az ajkairól. Az asszony halkan köszöntötte, megkérdezte, éhes vagy-e fiam, netán lepihennél a hosszú út után?

De a férfi csak a fejét rázta.

– Ne haragudj, de meggondoltam magam – mondta a férfi, és kivette a zsebéből a drágakövet.

– Ezt vedd vissza tőlem, mert én sokkal többre vágyom – nézett az asszony szemébe, és egy bonyolult mondatba kezdett, amit az asszony nem igazán tudott követni.

– Talán a fülemmel lehet a baj, talán az agyam kerekei nem forognak elég gyorsan? – próbálta kihámozni a férfi szavaiból a lényeget. De csak annyit értett, hogy a férfi erőért jött. A kő helyett inkább azt a hatalmas erőt szeretné megkapni, ami az asszonyt arra késztette, hogy odaadja legdrágább, tulajdonképpen egyetlen kincsét.

– Erőért? Hatalmas erőért? Ugyan, milyen erő maradt bennem? – emelte fel reszkető kézfejét az asszony. A szoba csendjében hallani lehetett az elmeszesedett csontok roppanását, amikor széttárta ujjait.

– Még hogy az erőért? Micsoda badarság… – mondta az asszony, aki a férfi arcát fürkészte, majd elnevette magát. Először a férje halála óta.