2024. március 29., péntek
ELÁTKOZOTT ÁLLAMOK (3)

A mianmari vérengzés

Amikor e négy részből álló sorozatra vállalkoztunk, a szándékunk az volt, hogy bemutatjuk annak példáit, hogyan köszönt be a tragikus sors egy állam életébe, ha nem képes a polgárait egyenrangú polgárként kezelni. Mivel így a helyzet világosabb, nem a nemzetek közötti, (mert ott még lehetséges mindenfajta ködösítés), hanem a vallások közötti különbségekből vezetük le, hogy kimutatsuk: akár még a legszörnyűbb tettekre is képesek azok, akik az ellentétek szításában találják meg a hatalom megkaparintásának az eszközét. Az eddigi bemutatott két ország közül Irakban a siíták akarnak uralkodni, már azért is, hogy visszavágjanak, mert Szaddam Husszein diktatúrája a szunniták uralmára épült. Afganisztánban régebben a fegyveres polgárháborúban, most pedig a terrorral folytatott polgárháborúban ugyanannak a vallásnak a legszélsőségesebb szárnya küzd a hatalomért a mérsékeltebb szárny ellen.

A most bemutatásra kerülő harmadik ország, a Burmából lett Mianmar sokban különbözik a másik kettőtől. Egy dologban nagyjából egyformák: mind a három közepes nagyságú állam. (Afganisztán és Mianmar nagyobb mint Franciország, Irak valamivel kisebb, de még is ötésfélszer nagyobb, mint Szerbia.)

Témánk szempontjából lényegtelen különbség, hogy az államok történelmük során különböző utat tettek meg. Irakban ősi államok emlékei élnek. Afganisztán már 1919 óta független, de csak mint gondot jelentő ország volt jelen a világpolitikában. Mianmar csak 1948-ban lett független, de történelmében volt egy korszak, amikor nagyhatalom volt, birtokolta Sziámot, (a mai Thaiföldet) sőt India több tartományát is.

Az azonban már lényeges különbség, hogy amíg a két másik országban a külföldi megszállás módosította és bonyolította a helyzetet, Mianmar önálló fejlődése során jutott abba a helyzetbe, hogy a polgárok egyenrangúságának az elvének a tagadása tragédiává fajuljon. Van azonban még két másik különbség is. Az ellentétek Irakban az állam olyan gyengeségének lett a forrása, amelyek lehetővé tették, hogy Irakban és Szíriában az ország területének a felének megfelelő nagyságú (Nagy-Britannia nagyságú) Iszlám Állam jöjjön létre, Afganisztánban pedig véget nem érő harcokhoz vezettek. Ugyanezek az ellentétek Mianmarban közvetlenül a hatalomért való harc formájában jelentkeznek.

A másik különbség: náluk egyszer már felcsillant, annak reménye, hogy szükségtelenné válik az a diktatúra, amelyet az ország nehéz helyzete gerjeszt, és sikerül példás viszonyt teremteni a polgárok között. Mianmar ugyanis eléggé elmaradott (a munkaerő 70 százalékát a mezőgazdaság foglalkoztatja) és szegény (fejenkénti évi jövedelme a szerbiainak jóval fele alatt van) ország. Ráadásul nem sikerült végrehajtania azt a nagy ugrást, amely a térség többi államát a világgazdaság „kis tigriseivé” tette. Nem egyedülálló abban, hogy ilyen helyzetben a bajok elviselésére és a belső béke megteremtésére katonai diktatúra bevezetésében látja a kiutat.

A remény akkor csillant fel, amikor ez a diktatúra, a nemzetközi nyomásra rákényszerült vagy a maga látta tarthatatlannak a helyzetet, és 2015 novemberére kiírta a 25 év után először tartandó szabad választásokat. Ezen a választáson rekord számú (90) párt indult és a 30 millió választópolgárnak a 80 százaléka szavazott. A választásokat fölényesen megnyerte a Nemzeti Liga a Demokráciáért nevű párt. A pártnak a vezetője Aung Szan Szú Kjí, az ország függetlenségi harc hősének, Aung Szannak a lánya, aki az ország belső békéjének megteremtésében és a szabad választások kiharcolásában szerzett érdemeiért Nobel-békedíjat kapott.

A fordulat nagyságát azonban nemcsak a negyedszázad utáni első szabad választások adták meg, hanem méginkább az, hogy a nemzetközi életben ismeretlen történelmi vívmányt produkáltak. Mert Mianmar lakosságának 70 százaléka ugyan birman, de 30 százalékát számos nemzetiség együtt adja. És az új rendszer arra a meggyőződésre jutott, hogy nem igazságos az országot csak a többségi nemzetről elnevezni, mert ez azt a tévhítet szüli, hogy az ország csak az övé. Ezért módosították az alkotmányt és a Birmániát (Burmát) Mianmarra átkeresztelték. (Ez olyan mintha „Szerbiát a szerbeknek” falfirkák helyett ott találnának egy más nevet, amely kifejezné, hogy az állam nem a szerbeké, hanem valamennyi polgáré.)

Ez így önmagában nagyon szép, de megmaradtak a problémák: bajokkal járt a szegénység, továbbra is hatottak az ellentétek a nemzetiségek között. Ebben a helyzetben azt a megoldást választották, hogy a katonai diktatúra lényegében megmaradt. (Sajátosságként a hadseregnek parlamenti képviselői is vannak.) Egyes nemzetiségek továbbra is úgy érezték, hogy az állam nevének megváltoztatása ellenére ők még sem egyenrangúak. (A karenek 1994 és 2011 között gerillaháborúhoz vezettek, és utána sem voltak teljesen elégedettek.)

Főleg hogy azt felfedezték, ha nemzeti alapon nem lehet, nem szabad ellentéteket szítani, akkor ezt vallási alapon kell megtenni, fő az, hogy ezzel el lehet terelni a figyelmet sok minden másról. És a buddhista papok fanatizmusa is felhasználható arra, hogy szítsák az ellentéteket a buddhista többség és a kétmilliónyi mohamedán rohingja kisebbség között.

Így lett korunk egyik legnagyobb borzalma a rohingják ellen elkövetett népirtás. (Nem véletlen, hogy a rohingják ügyében alakított ENSZ-bizottság azt szorgalmazta, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket „a gazdasági fejlődés és szociális igazság javítására Rohingja tartományban, és így csökkentsék az erőszakot a buddhista és mohamedán lakosság között”.)