Magas, szikár alakja ma is föl-földereng még emlékezetemben, amint egyik kezében az elmaradhatatlan cigarettát tartva, a másikban meg a kéziratot lobogtatva kiviharzik a Magyar Szó újvidéki székházának könyvtárszobájából – ahol lektorált –, és szikrázó tekintettel keresi a ,,tettest”, aki égbekiáltó magyartalanságot követett el az irományában. – Már megint!!! – Aztán erőt véve fölindultságán leül mellé az asztalhoz, s teljes odaadással magyarázni kezd neki:
– Tudod, hogy mondják helyesen azt, hogy ,,csikorog városunk ellátása”? Úgy, hogy ,,snabdevanje grada škripi”! A magyarban, édes fiam, akadozik az ellátás. És mi az, hogy ,,földrajzi térkép”? Ez a szerb geografska karta tükörfordítása. A magyarban egyszerűen csak térkép van...
1969 májusában, igen-igen alapos megmérettetés – fölvételi vizsga – után kerültem a Magyar Szóhoz, röviddel az újvidéki Magyar Tanszéken történt diplomázásom után. Harminc jelentkező közül három lektorgyakornokot választott ki a fölvételi bizottság, élén Kek Zsigmonddal, Vajdaság akkori legnevesebb nyelvművelőjével. Nevének már a kiejtése is különös tiszteletet keltett bennünk, filozopterekben. Másik két kolléganőmet csakhamar átvezényelték a fordítókhoz, jómagam pedig – nagy megtiszteltetés volt ez számomra! – az ő választása nyomán – maradtam Zsiga bá oldalán. Mesterem keze alatt ismerkedtem a szakmával, amelynek elsajátításához – ahogyan gyakran hajtogatta – egy élet is alig elegendő.
A legegyszerűbb zsurnalisztikai műfaj: a hír lektorálásával kezdtük. Először is tartalmi szempontból megvizsgálva azt, hogy megvan-e benne az öt legfontosabb hírelem: ki, mikor, hol, mit, miért csinál, vagyis mi mikor hol, miért történik. Utána következett a mondatszerkesztés, a stílus, a helyesírás, szórend stb. vizsgálata, s közben folyton utasítgatott: legyenek a kezed ügyében mindig a szótárak: az értelmező, a helyesírási, az idegen és a rokon értelmű szavak szótára, és természetesen a különféle lexikonok is. (Akkoriban még híre-hamva sem volt persze a világhálónak! ) ,,És ha nem érted, mit akart mondani, kifejezni az újságíró, ne szégyelld megkérdezni, megbeszélni vele a dolgot!” Türelmesen magyarázott, megdicsért, hogyha jól javítottam, de szenvedélyesen le is teremtett, ha benne hagytam valami sületlenséget a kéziratban.
A szaknyelvekhez nemigen ért a magyar tanszéken diplomázott bölcsész, javítás közben ezért gyakran vékony jégre kerül. Egyszer egy kollégám pl. azt találta írni az újvidéki rovatban, hogy megolajozhatnák már végre a városi autóbuszok fékjeit, hogy ne csikorogjanak oly nagyon. A szintén filozopter szerzővel együtt fogalmam sem volt persze arról, hogy a buszoknak légfékjük van, amelyeket nem kell olajozni, s másnap közröhej tárgya voltunk az akkoriban néha napi 50 tagot is számláló szerkesztőségben. (Régi szép idők!!! )
Naponta újra és újra megcsodáltam Zsiga bácsit, ahogy csillogó szemmel, nem apadó lelkesedéssel, az írott szó erejébe vetett szenvedélyes hittel képes ellátni a munkáját a napi taposómalomban. Hogy lobogott csak benne az alkotóláz! Milyen alapossággal volt képes tipizálni az előforduló hibákat, s föltérképezni vajdasági magyar sajtó- és köznyelvünk állapotát. A Lőrincze Lajos által körvonalazott emberközpontú nyelvművelés híveként sohasem a purista, öncélú ,,nyelvtisztogatás” volt a célja, sohasem azt vizsgálta, hogy egy-egy szó önmagában jó-e vagy sem, hanem azt, hogy a pontos megértés, a világos közlés szempontjából a helyükön vannak-e a kifejezések, – hogy egy bizonyos szövegkörnyezetben, nyelvi szituációban megállják-e a helyüket vagy sem, ködösítenek-e, illetve tévessé teszik-e a közlést vagy sem. ,,Mielőtt javítanál – mondta –, nézz utána valamennyi kifejezésnek, ami számításba jöhet, s a legjobbat, a legodaillőbbet válaszd ki. ” Nyelvünk mérhetetlen gazdagságára, sokszínűségére figyelmeztetett a lapban hetente megjelenő írásaiban is, s közben jól tudott élni a humor, az irónia eszközeivel.
Szellemes ember volt! Már-már anekdotaként keringett róla a következő kis történet: Egy kollégánk kisfia betévedt egyszer hozzá a könyvtárba. Megsimogatta a fejét, rámosolygott, s megkérdezte tőle: ,,Tudsz már írni, kisfiam?” ,,Tudok!” – hangzott a határozott válasz. ,,Ez derék! ... Majd tanítsd meg apádat is...”
Az alapos munkát, a lelkiismeretességet plántálta belénk. Kimondatlanul is arra figyelmeztetett, hogy a családok asztalára eljutó egyetlen itteni magyar nyelvű napilapnak jó példával kell szolgálnia, a vajdasági magyar köznyelv ápolásának feladatát is magára kell vállalnia ebben a kétnyelvű közegben, ahol naponta idegen hatások érik anyanyelvünket, ahol egyfolytában jelen van a szerbül gondolkodás veszélye. Amelytől már nincs messze önazonosságunk feladása sem.
Így írunk mi címmel a lap Nyelvművelő rovatában megjelent írásai könyv formájában is megjelentek, nagy haszonnal olvastuk , s olvashatják őket ma is nemcsak az újságírók és a lektorok, hanem mindazok, akik érzik, tudják, milyen kincs számunkra az anyanyelv.
Nagy erdélyi költőnk, Reményik Sándor, így oktatott és figyelmeztetett bennünket:
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhitattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek!
„Igazán közös kincsünk: az egyetlen nemzeti vagyon, amelyből a szegény embernek is éppen annyi jut, mint a hercegnek, s csak annak nincs belőle semmije, aki maga dobta el magától. Titkos jegy, amelyről minden bábeli zűrzavarban egymásra ismerünk; címer, amelyet büszkén hordozunk az emberi szellem mérkőző porondján. Leghűbb képünk, mert nem nyelvünk olyan, mint mi, hanem mi vagyunk olyanok, mint a nyelvünk." (Ravasz László)
Mesterünk, emléked áldott legyen!
* Elhangzott az anyanyelv nemzetközi napján, pénteken este Újvidéken, a Magyar Szó székházában, a Kossa János Magyar Nyelvművelő Egyesület és Olvasóklub összejövetelén
