A Kerek Perec és a kisebbségi sors értékei

A lendvai Népújság Magazinja, 2019

Mák Ferenc

2020. február 18., 18:19 >> 2020. február 18., 19:20

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Mindig nagy izgalommal várom a Drávaszögből, vagy a Muravidékről hozzám eljutó híreket, leplezetlen örömmel olvasom a lapjaikat, írásaikban, beszámolóikban az egykor közös birodalmi sötétségtől való szabadulás gesztusait remélve. Rendre rácsodálkozom Lábadi Károly, Göncz László és Bence Lajos legújabb könyveinek kimeríthetetlen szépségeire, s fejezeteikben elsősorban a közösség fölegyenesedésének jeleit, gesztusait keresem. A múlttal történő szembenézésük, a babonás sötétséggel történő leszámolásuk mindenkor erőt ad a továbblépéshez, útkereső magyarságunk gyámolításához. A Lendváról érkező Naptár és a Népújság évente megjelenő magazinja, a Kerek Perec olvasása minden esetben fölér egy utazással, egy látogatással.

A Kerek Perec 2019. évet záró számában Tomka Tibor Földverem, jégverem, alagút – igazi „Bacchus-szentély” is lehetne? című publicisztikájában Lendva környéki szőlőhegyek világába kalauzolja az olvasót, amikor a Muravidéki Régiséggyűjtők Egyesületének Koren Ferenc elnök vezetésével végzett feltáró munkáját mutatja be. A hegyoldalba vájt pincék és vermek beláthatatlan labirintusában járunk, s e titokzatos „építmények” a régen elmúlt időkről hoznak híreket. A vermeket kezdetben építőanyagok (homok és föld) miatt vájták ki, később kezdték tárolásra is alkalmazni, így a Szlovénia területén egyedülálló földalatti világ az 1700-as évek óta számtalan történelmi emléket őriz. Az 1800-as években elkezdték aládúcolni, boltívvel ellátni, téglával kifalazni őket, az egyik építmény homlokzatán az 1803-as évszám még ma is olvasható. A borpincék és gyümölcstárolók mellett különös gonddal alakították ki a jég tárolására alkalmas vermeket is. Történt bárhogyan is, minden lépcső, minden boltív apáik-nagyapáik feledhetetlen emlékét őrzi, ilyen minőségükben a vájatok és pincék valóban szentélyeknek tekinthetők.

Horvat Silvija A fekete királyné, Cillei Borbála szülővárosában című írásában Celje városában, s a Cilleiek történelmi múltjának megőrzött emlékeit vette számba. A Cillei család tagjai a felemelkedésük előtt Žovneški néven voltak földesurai a környéknek, akik Žovnek várában éltek, mindaddig, amíg a Habsburgok a dinasztia iránt tanúsított hűségükért nekik ajándékozták Celje területét. 1341-ben IV. Lajos német-római császártól megkapták a Cillei grófok címet. Cillei Borbála, a fekete királyné 12 évesen ment férjhez Luxemburgi Zsigmond királyhoz, s lett magyar, német-római és cseh királyné. A család fénykorát II. Herman – Cillei Borbála édesapja – uralkodása alatt élte, majd Cillei Ulrik 1456-ban bekövetkezett halálával férfiágon kihalt, s ezzel eltűnt a történelemből a Cillei nemzetség, minden vagyonuk a Habsburg-házra szállott. A mai Celje neogótikus épületei közül szépségével messze kimagaslik a celjei németek emlékét őrző Német Ház-ként számon tartott pompás épület, míg a tartományi múzeum épülete neoreneszánsz fényével tündököl a városban.

Abraham Klaudia Az ősök galériája című értekezésében Könye Lajos hodosi fotográfus hagyatékáról tárt fel izgalmas részleteket. Évtizedekkel ezelőtt, a faluba érkezett néprajzosok az egyik ház padlásán régi fényképészeti felszerelés mellett üvegnegatívok garmadára bukkantak. Hamar kiderült, hogy az értékes lelet egykor Könye Lajosé volt, aki lelkes fényképészként tevékenykedett a faluban. Az 1883-ban született fotográfus alakját a leszármazottai sem tudják már megidézni, a legidősebb falubeliek sem emlékeznek rá. Megőrizték viszont nyugtalan egyéniségének vonásait a naplói, a füzetbe följegyzett személyes vallomásai. Az 1900-as évek elején Steinfeldben vezetett katonanaplója és odahaza keletkezett gazdasági témájú följegyzései a világra rendkívül nyitott szellemiségről árulkodnak. A legegyszerűbb hétköznapi, évszakonként változó gazdasági feljegyzései mellett verseket is találtak a kutatók, afféle „lírikus strófákat szerelemről, halálról, sorsról, elmúlásról”. A fennmaradt negatívjai azt bizonyítják, hogy Könye Lajos hodosi fotográfus a XX. század derekán „elkötelezett megörökítője volt egy maroknyi magyar közösségnek”. A ránk maradt több mint 200 darab felvétel többsége 1915 és 1945 között keletkezett, s a fényképész általuk megörökítette a faluja és környéke lakóinak mindennapi életét: a születést, a házasságot, a berukkolás mellett a gazdasági udvar nyüzsgését, a cséplést és a pincebejáratok sejtelmes derűjét.

Rudaš Jutka A kétnyelvű lét(érzés) című rövid jegyzetében nem kis meglepetésemre megállapítja: „a Muravidék olyan miliő, melyben a kétnyelvűség, a kétkultúrájúság, a kultúraköziség a térség történelmi helyzetéből fakad, és pozitív értelemben a maga természetességében a másság, a másmilyenség hordozója”. A szerző értelmezésében a másság elfogadása növeli saját képességeinket, „a kulturális pluralizmus élesíti a kultúratudatot”, interkulturális világunk mélyrétegeinek megismerésekor „egyfajta rálátást biztosító pozícióból leszünk képesek érzékelni a körülhatárolható másságot”. Megdermedtem. Szerbiai emlékeim nyomán állítom, nyolc évtizeddel ezelőtt kommunista vezéreink Rudaš Jutka nyelvi-kulturális „másság”-fogalma szellemében a „testvériség-egység” ideológiai kényszere során igyekeztek „keresztkultúrát” erőszakolni ránk, azzal a meggyőződéssel, hogy a „kétnyelvű létezés” meghozza magyar kisebbségünk boldog fölvirágzásának korszakát. Azok az idők szerencsére elmúltak, mint ahogyan a másság kultusza is előbb-utóbb az elnyűtt kacatok lomtárába kerül. Addig is meg kellene próbálni nemzeti kultúránk mélyrétegeiből meríteni erőt és példát a kisebbségi élet mindennapjainak elviseléséhez: Óbecsén, Szabadkán, Eszéken és Lendván egyaránt. Tudta ezt a hetési Göntérházán született, Galič István-tanítvány, Meszelics László tervezőgrafikus is, amikor a vele készült interjúban rámutatott: „Mint minden kisebb népcsoportnak, úgy nekünk is megvan a saját kultúránk és identitásunk, ami különbözik a többitől, néha még nemzeten belül is. Azt érzem, hogy ez az identitás, ez a kultúra veszik el – annak ellenére, hogy a kulturális sokszínűségről sokat beszélnek, viszont a mi színünk kezd ebből kikopni. A modern, identitásromboló kultúra az, ami talán leghamarabb felfalja ezeket a kicsiket.” Ezért véli úgy, hogy igen fontos küldetése van a lendvai Népújságnak – amelynek ő maga is tevékeny munkatársa –, hiszen papíron, fizikai valójában megmarad ennek a kisebbségnek a története. Sajátos, csak rá jellemző arculattal, a „másság” hamis üzenetei nélkül.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége