2024. március 28., csütörtök

Volt egyszer egy Újvidék 212.

Újvidéki gyárak – a Krámer testvérek gyára

Gyakran emlegetik Újvidéken a Krámer Gyula és testvérei által vezetett, a Limán városnegyedben lévő „Kramer Drót és Csavar Gyárát”.

A Krámer testvérek fémipari üzeme a nagyszüleik szitagyártó üzletéből átalakított drótfonó üzlet volt. A cég első üzemrészlege a mai Munkás utcában volt, a későbbi kábelgyár szomszédságában, az akkor még működő fiákergyár és autókarosszériákat gyártó üzem mellett. Ezt a telket a Krámer testvérek 1921-ben szerezték meg. A tervezett és a valamikor vászongyárként-ruhafestő gyárként számon tartott üzem helyét az akkor létesülő gyártelepen ugyan nem sikerült megtartani, de az 1924-ben drót- és szöggyárrá átalakított üzem épülete az akkori Munkás utca első épületei közé tartozott. Időközben a telket, amelyen a vászongyár felépítését tervezték, a Krajačević fateleppel folytatott perben elvesztették. Ez azonban nem gátolta meg őket abban, hogy termelésüket állandóan bővítsék. A drót- és szöggyártás beindításakor csak drótot és szöget gyártottak, majd a terméklistájukat kovácsolt- és autogén hegesztésű láncok, patkószögek és csavargyártással bővítették ki. A család tagjainak visszaemlékezése alapján a huzalgyártó gépeket külföldről szerezték be. Idővel a Krámer gyárnak a kibővült termelése miatt új terep után kellett néznie az üzem újabb részlegeinek létesítésére, de a cég munkáslakások építésére is kért engedélyt. A városi tanács először a munkáslakások építését engedélyezte az akkor egyre jobban benépesülő Nagy-Limánon, a lakóépület mellett, egy lerakat létesítésével egyetemben. Majd 1929-ben a munkáslakásokon kívül egy raktárépület és egy új üzemrészleg építését is jóváhagyták. Ebben, a majdnem a Duna partján lévő üzemrészleg 6 műhelyében csavarokat gyártottak. Az egyik műhelyben cinnel vonták be a csavarokat, a másik műhelyben volt az öntöde, a harmadikban a csavarok megmunkálása zajlott, a negyedikben a csavarok hideg megmunkálását végezték, az ötödikben a meneteket vágták, míg a hatodik műhelyben lakkozták a kész termékeket. A mintegy 300 m2 új üzemrészleg tervezésével és felépítésével a Czoczek -Reimann vállalkozót bízták meg. Az évek folyamán ez az építkezés az új gyártelepen folytatódott, így a gyárban még a háború kitörését követő időszakban, 1941-ben is, építkeztek. A Krámer gyár sem kerülhette el a második világháború utáni sorsát. Ezt az üzemet is 1945. november 25-én a konfiszkációs bizottság döntése alapján elkobozták és az népi tulajdonba ment át. A gyár ekkor került a Jugoszláv Fémipari Igazgatóság utasítására állami igazgatás alá, „Petar Drapšin” Csavar, Drót és Fémáru Gyár név alatt, újvidéki székhellyel. 1954-ben a Petar Drapšin gyár Újvidék nagyobb gyárai közé tartozott, azon gyárak közé, amelyekre az ötéves tervek teljesítésénél komolyan számított. Gépeinek működőképessége 32,5% körül mozgott, gyárépületeinek használhatósága pedig 50% körül. Mindenesetre Újvidék gazdasági erejének felmérésekor megállapították, hogy a gyár gépei, és a csavargyártásban használt automatagépek az átlagnál régebbiek, mivel 28 évvel azelőtt szerezték be őket, és az ilyen gépek élettartama átlagban 15 év. Az újvidéki ipar növekedése 1954-ben 13%-os volt, a fémipar növekedését 21%-ra becsülték. Ebben az időszakban a különböző iparágak növekedése korlátozott volt, mert az országban nem volt elegendő villanyáram ahhoz, hogy kísérni tudja az egyes vajdasági ipari ágazatok egyre növekedő termelését.

A Krámer család többi ingatlanjainak sorsát a Demokratikus Föderatív Jugoszláv Állam javára jegyezték be. Az akkori mércék alapján, „jogosan”, hiszen a gyár igazi mozgatóját, Krámer Gyulát, aki a második világháború előtt és alatt a DMKSZ elnöke, ugyanakkor felsőházi képviselő, a magyar hadsereg bevonulását követően pedig tagja volt a 10-es Bizottságnak, amelyet az 1942-es razziában kivégzettekért terheltek, háborús bűnösként kivégezték. A Krámer gyár üzemvezetője, Fischer Gusztáv, akit csak szakmabeliként tartottak számon, 1944 októberében a gyár területén vesztette életét.

Az alapítók elmentek, de a gyár megmaradt, és a XX. század ’90-es éveiben nemcsak Újvidék, hanem Vajdaság jelentős, de botladozó fémipari üzemeként érte meg a magánosítást, majd a csődeljárást is, a város egykori gazdaságának alapját képező gyárak, üzemek sorsában osztozva.