2024. március 29., péntek

A magyartanítás tétje

Magyarországon megjelent a felújított Nemzeti alaptanterv, ettől hangos most a sajtó. Magyartanárként természetesen engem is megérintett az új helyzet, habár szerencsére, a munkámat nem érinti. Nálunk az új tantervek kidolgozása folyamatban van, és bízunk benne, hogy korunk igényeit és elvárásait nagyobb mértékben fogja figyelembe venni. A magyarországi Magyartanárok Egyesülete nyilatkozatot adott ki, amelyben az új tanterv több pontját bírálja, én most csak egy dologról szeretnék írni, azért, mert ez olyan probléma, amely nem csak a magyartanítást és a diákokat érinti.

Nagyon sokat olvashatunk, hallhatunk arról, hogy a XXI. század egyik legnagyobb elvárása az önálló, kritikai gondolkodás, a rugalmasság, a problémamegoldás, a csoportban való munkára való készség, ügyesség. Azért olyan fontosak ezek, mert napjainkban soha nem látott mértékben és ütemben változik a világ, ezért azok tudnak stabil lábakon megállni, akik képesek felmérni, hogy a több lehetőség közül melyik a legjobb, akik a váratlanul érkező és sokszor teljesen újszerű problémától nem ijednek meg, hanem rugalmasan és önállóan tudnak rajta dolgozni, és akik képesek tőlük egészen eltérő habitusú emberekkel együttműködni. Ha egy iskola jó, akkor segíthet felkészülni az ott tanuló diákoknak abban, hogy ezeket a készségeket elsajátítsák és begyakorolják. Az irodalomóra kiválóan alkalmas (lehet) erre. Ha viszont a tanterv nagy mértékben megköti a tanár kezét, akkor sajnos semmi esély nincs arra, hogy a tanár valóban hasznos készségeket gyakoroltasson a gyerekekkel. Ahhoz ugyanis, hogy ezt megtehesse, az kell, hogy olyan művekkel foglalkozzanak, amelyek a diákoknak mondanak valamit, amit értenek, amivel tudnak azonosulni. Emellett feltétlenül sok időre van szükség, hogy csoportokban és egyénileg alaposan el tudjanak gondolkodni a mű által felmerülő kérdéseken, ezeket meg kell vitatniuk, majd el kell jutniuk odáig, hogy megnyugtató válaszokat, megoldásokat találjanak. A módosított tanterv közel száz életművet, szerzőt, művet tartalmaz, szigorúan és pontosan előírja, hogy mely szerző mely művét kell tanítani. Ezzel az a probléma, hogy egy országban nagyon különböző gazdasági, szociális háttérrel rendelkező iskolák és diákok vannak, tehát nem lehet elvárni, hogy ugyanazt a művet minden diák egyformán értse, jelentsen neki valamit. Ezért van szükség arra, hogy a tanterv javaslatokat tegyen, és rábízza a tanárra, hogy az adott osztálynak megfelelő szövegeket vigyen be órára. Hiszen nem attól fog felnőttként boldogulni, hogy tudja-e fejből Petőfi Sándor adott versét, vagy elolvasta-e Jókai Mór adott regényét, hanem attól, hogy megtanult egy szöveget értelmezni, a társaival megvitatni, véleményt alkotni és kifejezni, kiállni mellette, ha probléma merül fel az értelmezés közben, azt meg tudja oldani. A hatalmas mennyiségű előírt tananyag teljesen lehetetlenné teszi azt, hogy az órákon a diákok ezeket a készségeket gyakorolják, hiszen „rohanni” kell a tananyaggal.

Végezetül idézek a Gordon Győri János által szerkesztett, 2003-ban megjelent Irodalomtanítás a világ kilenc oktatási rendszerében című könyvből: „A bajor középiskolákban évente csak két (!) könyvet kötelező elolvasni és feldolgozni. (…) A tanítás központjában mindig a mű áll, a szerző életrajzából csak annyi, amennyi a mű keletkezése szempontjából indokolt. Tehát a német diákok az adott művet elemzik, boncolgatják, szedik ízekre heteken keresztül az órán. Nincs »tananyag kényszere«, nem rohannak keresztül irodalmi korszakokon, alkotókon és műveken. Keveset, de alaposan vesznek, hogy az elsajátított elemző tudás birtokában bármikor bármilyen szöveget képes legyen a tanuló értelmezni, befogadni. Hogy értő, valódi olvasó váljék belőle.”

Ha a magyaróráknak csak az a céljuk, hogy a diák a négy év alatt megtanulja az adott mennyiségű íróhoz és szöveghez kötött anyagot, akkor az egészen biztosan azt jelenti, hogy a középiskolában magyarórákon eltöltött négy éve a jövője szempontjából teljesen haszontalan volt.