Az újkori szemlélet szerint a gazdaságra egyfajta élő szervezetként tekinthetünk. Egy ilyen szervezetnek az egyre gyorsuló keringését ma már az internet és az ott kialakuló közösségi médiaplatformok képezik, azzal, hogy forradalmasították az emberek közötti kommunikációt. A modern kori kapitalizmusban azonban megfigyelhető, hogy az információ és a pénz keringése időnként kórossá válhat. Akárcsak az élő szervezetben, amikor alacsony vagy magas vérnyomásról, illetve keringési zavarokról beszélünk. A várakozásokkal ellentétben a kommunikáció fejlődése nem a tökéletesebb verseny felé mozdította el a piacokat. A dereguláció révén a folyamat önmaga serkentette azoknak a pénzügyi központoknak a kialakulását, melyek a profitot és a megtakarításokat is gyorsan elszívják a periférikus szereplőktől. Így jött létre egy olyan változata a kapitalizmusnak, amikor a hatalmas szereplők már túl nagyok ahhoz, hogy a piaci körülmények között esetenként természetesnek számító bukásuk, tönkremenésük megengedhető legyen. Ezért mesterségesen is életben tartják őket. Jó példák erre a hatalmas pénzügyi intézmények vagy a szintén gigantikus gépkocsigyártók, de más ágazatokban is hasonló a helyzet. A kis- és középvállalkozó szektor viszont ilyen körülmények között nehezen tud növekedést felmutatni. Még annak ellenére is, hogy sok esetben ők is jelentős állami támogatást élveznek. Az egészséges keringés visszaállítása lehet, hogy ma már utópisztikus gondolat. Közgazdász szemmel mégis ijesztő lehet abba is belegondolni, hogy teljesen kizárjuk a piaci törvények hatásait és valami mesterséges rendszert hozzunk létre. Ismert például a kommunista diktatúrák korábbi gyakorlatából, hogy ez milyen veszélyeket rejt magában. A modern kori kapitalizmust azonban mindenképpen meg kell reformálni, mert a 2008-as események megmutatták, hogy milyen veszélyeket rejt. A természeti erőforrások szűkösségét figyelembe vevő gazdasági tervezésre kell áttérni.
MÉLYRE NYÚLÓ GYÖKEREK
A 2008. évi gazdasági válság kitörése után több mint egy évtizeddel talán már jobban lehet látni, hogy valójában mi vezetett odáig. A közgazdászoknak általában azt róják fel, hogy a bajok megtörténte után elemezgetnek, holott többet segítenének, ha előrelátnák a gondokat. Ezen, és a közgazdaságtannak a tudományos életben betöltött szerepén sokat lehet polemizálni. Tény viszont, hogy az utólagos elemzések, bizonyos mechanizmusok és összefüggések felismerése is sokat segíthet abban, hogy a jövőben esetleg megelőzzük a hasonló problémák kialakulását.
A bő évtized távlatából több elemző is úgy véli, hogy a válság valódi okait a '70-es, '80-as években kell keresni. Egy emberöltő szempontjából 30-40 év nem kevés, a gazdaságtörténelemben csak egy röpke pillanat. Ezért valóban nem zárható ki, hogy a 2008-as események gyökerei évtizedekre visszanyúlnak. Az 1970-es évektől volt megfigyelhető az, ami kezdetben alig látszott: akkortól figyelhető meg, hogy az állam szerepe a gazdaságban elkezdett háttérbe szorulni. Általánossá vált a meggyőződés, hogy a szabad piaci mechanizmusok érvényesülése a fejlett gazdaságokat már nem sodorhatja mély és elhúzódó válságba. Aztán rá kellett döbbenni ennek az ellenkezőjére.
A szóban forgó időszak kísérőjelensége volt a bérhányad folyamatos csökkenése. Az történt, hogy a munkavállalók egyre kevésbé részesültek a megtermelt jövedelmekből. Ha az egykor itt is divatos marxi terminológiával szeretnénk élni, úgy is fogalmazhatnánk, hogy fokozódott a kizsákmányolás.
AZ ADÓRENDSZERT IS REFORMÁLNI KELL
A több mint egy évtizeddel ezelőtt kitört válság sok egyéb mellett azt is megmutatta, hogy az adórendszert is újra kellene gondolni. A globalizáció hatásai kezdetben csak az árupiacokon mutatkoztak meg, később azonban nagyon gyorsan a tőkepiac is globálissá vált. Ma viszont már a munkaerőpiac gyors ütemű globalizációja zajlik a szemünk előtt. Az egyes nemzetállamok adórendszereit ennek tükrében kellene megfelelő módon átalakítani. Ha a fogyasztás és a munka megadóztatása közül kell választani, mindenképpen az előbbire kell nagyobb terheket kiróni. Ezt talán nem is kell külön megmagyarázni. Ne azt sújtsuk (adóval) – ha már sújtani kell –, aki dolgozik, hanem azt, aki többet fogyaszt. Arra viszont ügyelni kell, hogy ez a legszegényebb rétegeket ne érintse. A hazai körülmények között is megfelelő válaszokat kell találni a munkaerőpiac kihívásaira. Az oktatási és képzési rendszer színvonalának növelésével talán kezelhetővé válnak a munkaerőpiacon már most is jól látható szűk keresztmetszetek. Erre újragondolt és jól kidolgozott adópolitikával is rá segíteni. A nagy kihívás pedig az, hogyan itt tartani a képzett munkaerőt, miközben az itthoni bérek sajnos még sokáig nem fogják elérni a fejlett nyugati országok szintjét. Ez tekinthető most a legkomolyabb kihívásnak az itthoni körülmények között. Mert hiába a korszerű gépek, felszerelések, ha nem lesz képzett munkaerő, aki azt működteti. Sajnos félő, hogy lehúzhatjuk a rolót.
