2024. március 29., péntek

Jó közösség nélkül nincs jó bemutató

Színpadon a temerini Jáccunk trupp!

Temerinben a hetvenes évektől a kilencvenes évek közepéig virágzott a magyar amatőr színjátszás. Szabó Péter bácsi visszavonulását követően azonban lanyhult a mozgalom a Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesületben. A kétezres évek elején újra alakult egy csoport, amely első darabjával a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójának élére tört. Hernyák György rendezését követően Faragó Edit és Törteli László színművészek folytatták a sikersorozatot, majd 2017-ben egy teljesen új csoport kezdte meg működését az egyesületben.

A középiskolásokból és egyetemistákból álló társulattal László Sándor, az újvidéki Művészeti Akadémia tanára kezdett el foglalkozni. A Jáccunk trupp időközben tizenhárom tagúvá nőtte ki magát: Gusztony Endre, Petro Ildikó, Szabó Zsuzsanna, Sziveri Éva, Varga Teodóra, Teleki Emese Eugénia, Zelenka Máté és Zelenka Antal a kezdetektől aktív tagjai a társulatnak, amelyhez a későbbiek folyamán Samu Dávid, Varga Dóra, Gyuga Alisza, Jankovics-Bocskovity Éva és Kókai Anna is csatlakoztak.

Mi volt az oka annak, hogy a színészkedés mellett döntöttetek?

– Kiskorom óta imádom a színházat – kezdi meg a vallomások sorozatát Gusztony Endre. – Az egyesület hangulata mindig is vonzott, itt érzem magam otthon. Alapdolog volt, hogy ha itt valami történik, akkor annak részese legyek. Két évvel ezelőtt a vezetőség felvetette az ötletet, hogy az idősebbek sikerein felbuzdulva egy fiatal csoportot is indítanának. Azonnal csatlakoztam.

– Engem is kiskorom óta vonz a színpad – folytatja Sziveri Éva, akit Endrével együtt a Tini-Ifjúsági Énekes Vetélkedő mezőnyéből ismerhet a vajdasági közönség. – Úgy gondoltam, hogy László Sándor tanár úrtól sokat tanulhatok és segítségével fejlődhetek. Az elmúlt időszakban rengeteg útravalót kaptam tőle. Mindig mondja, hogy „az élet nem méznyalás”, azaz ha valami nem sikerül, vagy nem úgy sikerül, ahogy szeretnénk, attól még ne adjuk fel. Nagyon sokat jelent nekünk, hogy hisz bennünk.

A társulat mellett sokan közületek más tevékenységekkel is foglalkoztok, ez mellett különböző településeken jártok iskolába. Hogyan tudjátok összehangolni az időtöket?

– Nehezen. Zsuzsi néha egy hetet is késik – meséli nevetve a társaság. Zelenka Máté szerint azonban ha már egyszer sikerült egyeztetni, akkor komoly munka folyik. – Hétvégenként tudjuk legkönnyebben összehozni a társaságot, hétköznaponként viszont estefelé próbálunk. Alapszabály, hogy legfeljebb 15 percet lehet késni – mondja jelentőségteljes pillantást vetve társaira Máté.

– A klubba érve levetjük a kabátokat és azonnal elővesszük a szövegkönyvet – töri meg a sokatmondó tíz másodperces szünetet Samu Dávid. – Közben érkezik Emese üzenete, hogy 16 percet fog késni. Olvasgatunk, majd megszólal a rendező, hogy most…

– Akkor érek ide én – vallja be Szabó Zsuzsi. – Őszinte leszek, én legjobban azokat a próbáknak nem nevezhető összejöveteleket szerettem, amikor még nem színdarabokat állítottunk össze, hanem csak ismerkedtünk. Elejében sok bizalomjátékot játszhattunk, ezek nagyon jót tettek nekünk. Úgy gondolom, hogy a csoport összeszokása elengedhetetlen volt ahhoz, hogy később fejlődni tudjunk. Egy jó előadást ugyanis csak egy jó közösség tud bemutatni.

Hogyan zajlanak a próbák?

– Ez attól függ, hogy kész szövegkönyv alapján készülünk, vagy pedig saját ötleteinket próbáljuk meg egésszé formálni – magyarázza Endre, aki szerint a Főnök, azaz László Sándor, mindenkit enged érvényesülni. – Monológ esetén, például, nagy vonalakban vázolja, hogy mit vár el a jelenettől, de a megvalósítás részleteit ránk bízta. A próbákon viszont egyértelmű visszajelzést kapunk arról, hogy az általunk elképzelt jelenet működik, vagy sem. Van azonban olyan eset is, amikor a mi véleményünket kéri ki egy-egy jelenet színre vitelének módjáról. Megkérdezi, hogy milyen helyzetet tudunk elképzelni egy adott szöveghez, és közösen beszéljük meg, hogyan lehetne azt színpadra vinni. Egyszóval: vezet is minket, de szabadságot is ad.

– Általában jelenetenként haladunk. Amikor minden egység beért bennünk, akkor gyúrjuk egésszé a darabot – Sziveri Éva komolyan próbálja elmagyarázni a munkafolyamatot, ám nem sok sikerrel. Dávid ugyanis leszögezi, hogy olyan ez, mint egy puzzle. Annak is csak akkor lehet összerakni a részeit, ha megfelelő a formájuk.

Elsőként Domonkos István Kormányeltörésben című versét dolgoztátok fel.

– Ebben a darabban nem voltak megszemélyesített szereplők. Mindenki egy bizonyos karaktert formált meg, egy személyiségtípust mutatott be. Legtöbben azt próbáltuk színre vinni, ami az önképünkhöz a legközelebb állt – emlékszik vissza Zsuzsi, aki szerint a vers által felvetett társadalmi problémák boncolgatása a húszas éveikben járó fiatalokat is foglalkoztatják. – Az elvándorlás személy szerint engem is ugyanúgy érint, mint a társaimat. Mindenkinek van legalább egy barátja, családtagja, aki már külföldön él. A téma még a kisgyerekektől sem áll távol, hisz ők ebben nőnek fel, látják, hogy rokonaik és barátaik elköltöznek, itt hagyják őket. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy megszakítják a kapcsolatot, de már nem tudják megélni azt az érzést, amikor egy kis közösségben egymásra vannak utalva az emberek.

Miután feldolgoztok egy-egy ilyen nehéz témát, megváltozik-e az előtte kialakított képetek, véleményetek az adott társadalmi problémáról?

– Részben igen, ugyanis az előadások készítésekor belátást nyerünk abba, hogy mások, a társaink hogyan élik meg az adott problémát – folytatja a gondolatmenetet Zsuzsi. – A Kormányeltörés próbáin több szempontból is megvizsgáltuk az elvándorlás problémáját: olyan kérdéseket is boncolgattunk, hogy miért megy el valaki, és milyen érzés annak, aki elmegy? Mert nem biztos, hogy olyan neki, amilyennek ő elmondja… Mindezt Domonkos István verse nagyon jól megfogalmazza. Inkább rejtett üzenete van, de elég erős. A közönségre gyakorolt hatása a bemutatón is nyilvánvalóvá vált.

Melyek azok az élmények, amelyeket soha nem felejtetek el?

– A nyilvános főpróbán nagyon lámpalázas voltam – meséli Teleki Emese Eugénia. – Az egyik jelenetben dobozok mögött állva kellett tűrnünk, hogy ránk lőjenek. Igazából egész idő alatt nagyon féltem, és egy pillanatban az ijedelmem a tetőfokára hágott. Gondoltam, hogy nem lenne olyan nagy baj, ha bebújnék az egyik doboz mögé. Abban reménykedtem, hogy a Főnök nem veszi észre a kis manőveremet. Persze nem így történt, meg is kaptam tőle, hogy ha ezt még egyszer megcsinálom a színpadon, az lesz a vég. Szóval azóta doboz sincs, meg nem is bujkálok.

A dobozokat létrák váltották fel a második előadásotokban, amikor Gion Nándor A kárókatonák még nem jöttek vissza című regény adaptációján dolgoztatok. A piktoreszközökkel hogy boldogultatok?

– Igen, a Koldustetűk próbáin is meggyűlt a bajom a díszlettel – vall tovább Emese. – Vesztemre a hatalmas létra legeslegtetejére küldtek fel. Nem tetszett, rossz volt, ahogy ingott, amikor alattam mászkáltak le-fel az emberek. Nem egyszer történt, hogy elegem lett, egyszerűen csak le szerettem volna mászni, hazamenni és aludni. A következő próbán pedig nem voltam hajlandó lejönni. Mindenki egyszerre kezdett el ugrálni, én meg a tetején imbolyogtam előre-hátra. Belekapaszkodtam, és eldöntöttem, hogy én innen el nem mozdulok.

A következő próbára mégis eljöttél. Miért?

– Ez egy érdekes történet, mert én egyáltalán nem akartam kipróbálni a színészkedést. Nem énekelek, nem szavalok, minden ehhez hasonló dolog távol áll tőlem. Sőt, azt sem szeretem, ha sok ember rám figyel. Nem szeretek színpadon lenni és nagyon lámpalázas vagyok. Egyetlen ok, amiért elkezdtem járni, és a mai napig is itt vagyok, az a barátnőm. Ő ugyanis egy fantasztikus személy, az önbizalma azonban kevés. Tudtam, hogy nagyon szeretne színészkedni, de magától sohasem jött volna el. Így vele tartottam. Elejében nem is tűnt olyan nehéznek, aztán viszont kezdtek elfajulni a dolgok. Sokszor megfordult a fejemben, hogy nincs nekem arra szükségem, hogy visítsanak rám, hogy „fel a létrára”!, „le a létráról”!, de a végén valamiért mindig maradtam. És maradni is fogok még egy ideig.

Szükség lenne rá, ugyanis a Koldustetű hatalmas sikereket aratott a környékben. A létrák mellett eredeti ötletnek bizonyultak az alkalmazott „falfirkák” is.

– Sokat ötleteltünk azon, hogy a rendező által megálmodott rajzok hogyan kerüljenek a színre – veszi át a szót Jankovics-Bocskovity Éva, aki a képzőművészeti középiskolát követően az akadémián folytatta tanulmányait, grafika szakon. – Felkeresett a rendező azzal, hogy vázoljam fel a falfirkákat. Kihívás volt számomra, mert szabad kezet kaptam ugyan, de mégsem. Tematikailag azért meg volt határozva, hogy a rajzoknak milyennek kellene lenniük: egyszerű, közérthető és felismerhető vázlatokra volt szükség. Készítettem pár munkát, a többiek is hoztak ajánlatokat, így alakultak ki a madarakat, teheneket, virágokat ábrázoló „firkák” ötlettervei. Sokáig találgattuk, hogy hogyan kerüljenek fel ezek a színre: krétával rajzoljuk vagy ragasszuk fel az előre elkészített műveket? Hosszadalmas agyalás után a rendező fejéből pattant ki a grafoszkópos ötlet, amely által tulajdonképpen a színen „keltek életre” az alkotások, egyedivé téve ezzel minden egyes előadásunkat.

– Éva készítette azt a karikatúrát is, amely a karácsonyi műsorunk plakátjára került fel – dicsekszenek a társulattagok.

Tavaly igen termékenyek voltatok, hisz a Koldustetűk mellett egy alkalmi műsorral is elkészültetek az év végéig.

– A Jézuskaváró karácsonyi műsor azért született, mert nagyon sok energia szorult belénk – indokolja meg Endre a megállapításomat. – Olyan verseket, irodalmi szemelvényeket kerestünk, amelyek kifejezik azt, amit számunkra jelent a karácsony. Néhányan saját alkotással is készültek az első próbákra, amelyeken a Főnök segítségével kiválogattuk azokat a műveket, amelyek színre vitelével szívesen foglalkoztunk. A próbák folyamán rengeteg eredeti ötlet született. Egyik gyöngyszem az egyesület asszonykórusához kapcsolódik. Egyik este a klubban üldögéltünk, mellettünk pedig az idős hölgyek cseverésztek. László Sándor hirtelen kihívott bennünket, és megmutatta a Honky Tonk Woman elnevezésű videót, amit egy tíz perces nevetés követett. A hatás megszületett, a kórustagok is beleegyeztek, így a Kéknefelejcs asszonykórus az előadás sztárvendége lett.

Folyamatosan újultok. Ez egy természetes folyamat nálatok?

– Igen, természetesen járjuk be együtt a környék kávézóit. Egy ilyen alkalommal találkozott a Főnök először Aliszával is – kezd bele az anekdota mesélésébe Endre. – Megkérdezte tőle, hogy: no, te ki vagy? Majd jött a vallatás: szavalsz, énekelsz, mit csinálsz? Alisza pedig a maga meglepettségében csak annyit mondott, hogy szavalhat, hogyha kell… Azóta itt van velünk.

– Elejében kicsit vacilláltam, hogy hogyan tudnék a társulathoz csatlakozni az egyetemi elfoglaltságaim mellett, de igen, végül szavaltam is… – szögezte le mosolyogva Alisza, aki a Közgazdasági Egyetem hallgatója. – Így utólag úgy érzem, hogy megérte, annak ellenére is, hogy nehéz összehoznunk a közös munkát. Voltak persze rossz pillanatok is, amikor mindenki pattanásig feszült volt, de az a fontos, hogy az ilyen megpróbáltatásokon át tudunk lendülni. Nagyon sokoldalúak vagyunk mindannyian, az értékrendünk és az időbeosztásunk is különbözik, így figyelni kell mindenki érdekeire.

– Fontos megemlíteni a Főnök szerepét, aki igazából apafigura mindannyiunk számára – hangsúlyozza ezúttal komolyan Endre, akinek véleményén Éva is osztozik. – Azért szeretjük a rendezővel eltöltött időt, mert vele viccelődni is lehet, a munkafolyamat azonban kellő fegyelem és tisztelet mellett zajlik. Ezzel neki és egymásnak is tartozunk.

– Igen. És sokszor halljuk, hogy: ha apád lennék, odacsapnék! – oldja fel a hangulatot ismét Endre.

– Meg azt, hogy bizony az én lányom… – folytatják egymás szavába vágva a vidám társulattagok. – A tanár úr lánya ugyanis azzal jött haza az óvodából, hogy másnapra „batát” kell vinni. A lelkiismeretes apa megmagyarázta a lányának, hogy benti sportcipőt vihet, ám „batát” semmiképp. Ezt a szót ugyanis csak Temerinben használják a lábbelire, máshol nem. A következő héten jött a gyermek, hogy ezúttal „majicát” pakoljanak a táskájába – hahotázik a társaság, majd Endre meg is magyarázza a bizonyítványukat. – A példabeszéd persze abból csírázott, hogy valami olyasmit mondtunk, ami nem éppen magyaros… A színpadon használt középzárt e-ről próbált bennünket leszoktatni a tanár úr, de úgy vettem észre, hogy időközben lemondott erről a nemes szándékáról…

– A rendezőnk igyekszik arra is, hogy minél többet utazzunk – veszi magához a szót Varga Teodóra. – A megalakulásunk óta rendszeresen részt veszünk a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozóján. Zsűri előtt fellépni teljesen új tapasztalat volt. Meg is voltunk ijedve, de már az első alkalom után rájöttünk, hogy félelmünknek nincs alapja. Jólestek a dicséretek, de az építő jellegű kritikáknak is örültünk. Az őszinte vélemény figyelembe vételével ugyanis tovább tudunk fejlődni. A találkozó más szempontból is segített bennünket, a legutóbbi szereplésünket követően ugyanis bemutatkozhattunk a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban is. A rendezőnk jóvoltából májusban egy romániai körutat tehetünk meg: a Koldustetű darabot Déván, Temesváron és Aradon is bemutatjuk.

– Olyan különleges helyzetben vagyunk, hogy profik között nőhetünk fel – emeli ki Éva. – Egymás között sokszor beszélgetünk arról, hogy Vajdaságban kevés társulatnak van akkora szerencséje, mint nekünk. László Sándor rendezése mellett olyanoktól is segítséget kapunk, mint például Majoros Róbert fénymérnök, aki a szakma legkiválóbbjai között van jelenleg régiónkban. Ennek nagyon örülünk, és egyben megtisztelve érezzük magunkat.

Terveitek?

– Vannak valahol… – szögezi le Zelenka Máté. – Élőképesek vagyunk. Ez a lényeg, a többit megoldjuk.