Vannak szent témák, amelyekből nem lehet viccet csinálni – állítja Hollywood, és állhatatosan tarja is magát a nagy könyvhöz. E szabályból kerekednek ki az olyan monumentálgiccsek, mint a Schindler listája vagy a Morricone zenéjére érzelmesen haldokló Sorstalanság. Taika Waititi azonban magasról tesz a szabályzatra (hogy ez az új-zélandiságának köszönhető, vagy veleszületett torzító látószögének, amelynek a Thor – Ragnarököt és a Hétköznapi vámpírokat is köszönhetjük, az maradjon rejtély) és abszurd vígjátékot rendez a Harmadik Birodalom hétköznapjaiból.
Jojo (Roman Griffin Davis) átlagos német fiúcska, aki egyrészt átlagos megfelelési kényszerrel küzd, másrészt átlagos képzeletbeli legjobb barátjával tölti az időt. Csakhogy a Reich hétköznapjaiban a megfelelés nem egy cserkésztábor, hanem egy arra a megszólalásig hasonlító Jugend-csapat, a képzelt barát pedig maga Adolf Hitler (a szerepet maga a rendező játssza). Jojo mindent imád, amit a propagandából immár létformába átcsapó fasizmus kínál – Hitler-poszterek a falon, a zsidók kártékony hatásáról szóló meseszerű lózungok, a háború és a népirtás istenítése. Ugyanakkor – ó, szörnyű felismerés! – kénytelen rádöbbenni, hogy szelíd édesanyja (Scarlett Johansson) titkos ellenálló, a házuk falában pedig egy zsidó kislány (Thomasin McKenzie) él.
Maga a történet sallangos is lehetne, ám Németország hétköznapjainak ábrázolásában Waititi (Christine Leunens regényét követve) csúcsra járatja a hülyeséget. Szinte nincs dialógus, amely nem tartalmaz egy-egy éjfekete humorú beszólást az abszurditásig feszített vérszomj, a személyi kultusz, a zsidógyűlölet vagy a Jugend számlájára, amivel nem megszünteti a politikailag szélsőségesen inkorrekt beszédmódot, hanem olyan mértékben túlozza el és keveri el a náci Németországban valóban közszájon forgó propagandaközhelyekkel, hogy az a németeket egyszerűen röhejessé teszi. (A Gestapo látogatásakor például egyetlen perc alatt harmincegyszer hangzik el a „Heil Hitler” köszöntés.) Ebben nagy segítségére van a Klenzendorf kapitány szerepében virító Sam Rockwell és az üdítően brünnhildai szőkeség Rahm kisasszony szerepében duciskodó Rebel Wilson, akik a náci gépezet hétköznapjait működtetve tejfelszőke übermensch-klónokat sétáltatnak és gránátdobálásra tanítják a kipirult ifjúságot.
A film zenéje eklektikus és anakronisztikus, mégis párhuzamot von az angloamerikai popkultúra és a náci Németország között: már a felütést is a Beatles szolgáltatja, ám az I want to hold your hand németül szólal meg: Komm, gib mir deine Hand! De megszólal még itt Tom Waits és Roy Orbison is.
Mondani sem kell: a film ott fordul meg, ahol az ilyen történetek szoktak: Jojo a felnövés rögös útjára lépve saját bőrén tanulja meg, hogy a valóság nem egyezik meg a kiskora óta fejébe tuszkolt pártszólamokkal. Hiába próbál meg antiszemita oktatókönyvet írni a falban bujkáló Elsát tanulmányozva, a zsidó lány egyre inkább megragadja a fantáziáját, a kebelbarát Hitler pedig egyre idiótábbnak tűnik. Mire a komédia műfaji köde felszáll, a Jojo Nyuszi tragikus-szép történetté kerekedik ki, amely paradox módon hőssé avatja a vesztes náci tisztet és új életet kínál fel a háborús propagandában felnőtt, tehát más valóságot nem is ismerő ifjúságnak. Csak az utolsó dal sejtet finoman egy újabb tragédiát. Jojo és Elsa háború végét ünneplő tánca alatt David Bowie szólal meg (természetesen németül) a Heroes című dallal, amely a Fal két oldalán rekedt szerelmesekről szól...
Hogy Oscar-esélyes-e ez a film a legjobb alkotások listáján – nem hinném. Ugyanakkor érdemes számolni vele a legjobb adaptált forgatókönyv vagy a legjobb vágás kategóriájában.
Jojo Rabbit, 2019. A filmet rendezte és a forgatókönyvet Christine Leunens regényéből írta: Taika Waititi. Fényképezte: Mihai Malaimare. Vágó: Tom Eagles. Zene: Michael Giaccino. A főbb szerepekben: Roman Griffin Davis, Scarlett Johansson, Thomasin McKenzie, Sam Rockwell és Taika Waititi
