2024. március 29., péntek

„Határokat kizárólag mi tudunk saját magunknak szabni”

Az Aranyplakett díj átvétele után Pataki Andrással beszélgettünk
(fotó: Gergely Árpád)

(fotó: Gergely Árpád)

A magyar kultúra napjának vajdasági központi ünnepségén Pataki András Jászai Mari-díjas rendező, a győri Forrás Színház, a Soproni Petőfi Színház és a Pro Kultúra Nonprofit Kft. igazgatója vehette át a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Aranyplakett díját. A direktor úr több mint húsz éve, 1997 óta járja a Vajdaságot. Kezdetben évente-kétévente tért vissza a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületéhez, vezette a Szép Szó tábor egy-egy csoportját, 2007-ben az általa vezetett Forrás Színház anyagi és szakmai támogatásával megszületett a Legyek ura című színpadi mű, amelyben kizárólag vajdasági magyar fiatalok játszottak, számos, ma már végzett színművész vagy akadémista fiatal tanult a keze alatt, mint például Rókus Zoltán, Kőműves Noémi, Lőrinc Tímea, Elor Emina… A Soproni Petőfi Színház és a Zentai Magyar Kamaraszínház többéves együttműködése olyan múltra tekint vissza, amely mindkét intézmény tevékenységét alapjaiban határozza meg. András a ZMK megalapítása után is komoly missziót vállal, közösségi és kulturális menedzserként is segíti a színház megbecsültségét, a társulat ismertségét. Évek óta lehetőséget ad a ZMK színészeinek arra, hogy Sopronban bérletben játsszanak előadást, ekként bemutatkozva az ottani szakma és közönség előtt is, emellett természetesen rendszeresen rendez is a Vajdaságban.

Pataki András határokat bont le és hidakat épít színházak között”, vallja róla méltatásában Wischer Johann, a Zentai Magyar Kamaraszínház igazgatója. Az ünnepi műsor végeztével megkértük a díjazottat, meséljen nekünk a világlátásáról, ars poeticájáról és a határok átjárhatóságáról.

* A téged bemutató rövidfilmben megemlíted Arany János csodálatos énekét, A walesi bárdok-at, amely megrázott téged, amikor az iskolában tanultatok róla. Mit jelentett és jelent számodra ez a költemény?

Tulajdonképpen identitásbéli iránytű. Hatodik osztályba jártam, amikor tanultuk, és azonnal lenyűgözött, a könnyekig meghatott. A hazaszeretetet nekem nem nagyon kellett elmagyarázni akkor sem, hiszen szüleimmel idegen hatalom által megszállt országban léteztünk osztályidegen családként, tehát megkaptuk az üldöztetés mindennapjait. Abban a korszakban, amikor a magyar himnuszt nem nagyon énekelték, jelszóként az internacionalizmust hangoztatták, akkor ezek a magyar történelmi és nemzeti tartalmú irodalmi anyagok, esetenként filmek szívhez szólóan ivódtak bele a lélekbe. A későbbi időszakokban furcsállottam, amikor fiatal kollégáknak el kellett volna magyarázni, mit jelent a hazaszeretet. Generációkból lúgozódott ki ez a fajta orientáció, bizonyos körökben pedig gyakran elhangzott, hogy ami nemzeti és tradicionális, az nem lehet progresszív. Szerintem nincs a tradíciónál nagyobb progresszió.

* És ez elindított téged egy irányba...

Engem már az elindított, amikor az óvodában tömték a fejünket marxizmussal és leninizmussal, vörös zászlókat kellett rajzolni, szovjet katonáknak kellett volna integetni és hasonlók... Egy picit is gondolkodó embernek nem volt nehéz átlátni a szitán. Amikor 17-18 éves koromban eljutottunk odáig, hogy engem már megfigyeltek, azon töprengtem, milyen hatalom az, amely gyerekektől fél... Ha az a rendszer nem bukik meg, nekem harangoztak volna Magyarországon. Annyit azért puhult addigra a diktatúra, hogy maximum engedtek volna elmenni Nyugatra. De hogy itt nem lett volna jövőm, az teljesen biztos. Világunkban a józan ész gyakorta háttérbe szorul, de a használatát azért Arany Jánostól például meg lehetett tanulni. Vagy az erkölcsi mértéket, az adott szó értékét...

* Határok lebontása a művészet eszközeivel: a díjra való felterjesztésedben többek között ezt is olvashattuk. A haza szó itt ma este sokszor elhangzott; ami helyénvaló, amennyiben annak szép olvasatát tekintjük. Hamvas Béla ugyanakkor egyik esszéjében úgy fogalmaz, hazának akkor kezdi el magát nevezni az állam, amikor háborúra készül. Az egyértelműség végett nem használhatnánk helyette a szülőföldet vagy az anyaföldet?

Hamvas nemet mondott egy rendszerre, amit úgy hívtak, kommunizmus. Máraival ellentétben belső emigrációba vonult, miközben segédmunkásként, raktárosként, könyvtárosként kereste meg a betevőt. Életműve fölöttébb figyelemre méltó. Idézeted szerintem arra vonatkozik, hogy a szélsőséges, soviniszta felhangokkal működő nacionalizmus, ami kéz a kézben jár a másik oldal szélsőségeivel, ugyanolyan rossz, mint a szélsőséges kommunizmus.

* Te emberileg és művészileg hogyan bontasz le határokat?

Azt kellene fölfognunk, hogy a fejünkben meglévő korlátokat, határokat lenne érdemes figyelmen kívül hagyni. Hogy az együvé tartozásunk, ami evidencia, az egyáltalán ne is legyen kérdés. Hogy ez a közösség engem most nagyon megtisztelt és szíven talált ezzel a kitüntetéssel, az olyan szempontból is érdekes, hogy számomra furcsa, hogy bárkit ezért a munkáért ki kell tüntetni. Végtelenül evidens helyzetnek kellene lennie annak, hogy a momentán elhelyezkedő határok ne számítsanak a kapcsolattartásban és együttműködésben. A diktatúrák összeomlottak, demokrácia, olyan, amilyen, de van. Ebben a berendezkedésben nekünk nem lerombolnunk kell a határokat, hanem egyszerűen csak át kell járnunk rajtuk, amennyiben épp utunkba kerülnek. A határok tulajdonképpen nem léteznek, ezt kellene végre tudomásul vennünk. Határokat kizárólag mi tudunk saját magunknak szabni. Mert ha elhisszük, hogy valahol ott húzódnak, akkor ott lesznek is. A fejekben és a szívekben.

* Fejek és szívek... A rólad készített portréfilmben erről is beszélsz, hogy a világot elsősorban elménkkel próbáljuk megragadni, ugyanakkor te igyekszel a szív sugallatára is hallgatni...

Az az érdekes, hogy az ember a mi úgynevezett civilizált világunkban, ami alatt elsősorban a nyugati társadalmat értem, elkezdett odáig jutni, a tradíció és a nemzeti értékek módszeres, alapos és szándékos lebontásával, a vallás kiüresítésével, hogy immár az a trendi, ha valaki semmilyen. Ha már nemzetek fölött állunk. Üzeni ezt az Európai Unió is többek között. Nos, ha azt gondoljuk, hogy Isten halott, hogy leváltható, és a helyébe be lehet állítani például a rációt vagy a géniuszt, akkor azt kéne gondolnia annak, aki így vélekedik, hogy Isten valóban nincsen. A probléma ott van, hogy ebből fakadóan ezek a szellemi mozgalmak kifulladásra vannak ítélve, hiszen, és ez a mi szerencsénk, Isten „objektíve” igenis létezik. A rombolási ereje viszont hatalmas ezeknek a trendeknek. A tradíció, az adott nemzetek sokszínűsége adja többek között az európai világnak is a lényegét. Nekünk nem áll jól a skót szoknya, nekünk bizonyára magyar kultúra kell, amennyiben magyarok vagyunk. Szükségünk lenne tehát megismerni a saját értékeinket, ugyanúgy, mint a világ egyetemes értékeit és kultúráját. Ebben az esetben nem is volna kérdés az identitás kérdése.