A napsütötte folyamnál
Szögi Csaba: A túlélő
Szőkésbarna folyama mentén sütkéreztünk a boldog életnek. Hol volt, hol nem volt.
Ám lassanként kérgessé váló talpunkat mindenkor a finomlangyos homokfövenybe süllyesztettük, amelyet időről időre elárasztottak az ártatlan, szerelmes hullámok. Eme lányban – akinek neve is folyót jelentett, és várkastélyát is egy bővérű patak után keresztelték el – a part fövenyén nem élt más remény, csak hogy szeressen, s szeressem én. És akit utóbb az angyalok, az egyszerű, nemes szárnyú, égi angyalok megirigyeltek. Utoljára még végigsimított lúdbőrző karomon, majd felröppent, egyenesen a csillagmagos ég felé. Ügyetlen módon rugaszkodtam utána: a nap felé félúton visszazuhantam; bokám törött, csípőm ficamodott. Tehetetlenül, a porban zokogva figyeltem, amint eredendő menyasszonyom előbb az egek kárpitját, buján zihálva és sikongva, letépi a mennynek bejáratáról, majd ahogy egy szőrös-agancsos-villámfarkú szeráf azonmód, keblénél eltalálva taszajt rajt’ egy hatalmasat. Magasban fogant, a földre szabad akaratából leszállott arám a világ virágos szegeletéről, majd e bolygónak sivár kőpereméről lecsettenve, a pokol hetedik tornácán fennakadt.
Szépmező Szárnya, a legkisebb királyfi, a kék planéta sikamlós peremén kapaszkodva mereszti csillagszemét lefelé. Mohos vászontarisznyájában mindössze két obulus. Belepillant a mélység tükrébe mint múlt és eljövendő kútjába. Szürke bádog. Akár egy ósdi bérház erkélyfedele. És miközben a zsarátnok még lentebb elemészt mindeneket, a hetedik tornácon, repedt cserépben, maroknyi szikkadt táptalajon, elhalt törzs aprócska túlélő rügyéből egy lótusz élettől lüktető ágakat, leveleket s hajnalban nyíló virágokat nyújtóztat esedezve felfelé.
Álom az álomban.
A behavazott galériaerdőben
Dávid Csilla: Erdő
A rózsásra pirult felhők elvonultak már a lenyugvó nap elől mind, a pokol perzselő koloritja meleg helyét zúzmara csipkéjének engedte át, a ragnarök bárkája a kikötőbe befutott és lehorgonyzott. Rénszarvasok eveznek sötét szárnyaikkal a leghosszabbik éj fekete boltozata alatt. A legkisebb királyfi a fa dermedt nyakából egyenest a kerek erdő mélyébe, a gyökeret csócsáló kígyó jeges torkába veti magát. Veti magát – magját adja a teljes reménytelenségben tündöklő végkifejletnek. Magját – magamagát – adja, hogy kisarjadjon az új nap: mert ha egyetlenje, napja-holdja-mindene képes volt ugyanezt megcselekedni poklok csorba tornácán, akkor egyetlen az út. Együtt zuhanni. Előbb egymásba, aztán egyként. Felfelé. Zúzmarás drótkerítés, böszme pokolbéli varangydürrögés fel nem tarthatja őket. Soha már.
De, ó jaj!, a jégtövisek az átjárónál! Hazudik a király, elhülyül a nép. Csipkerózsika félrelép… Soká tart az éjszaka, ha csillagszemedet túl hosszan pihenteted. A zuhanás is csupán egy pillanatnyi fellobbanás a nem létező idő, a végtelen szúrágta oltárán. Szerelmesink csápjai vakon tapogatóznak egymás felé, miközben a lélek utolsó szikrája is elenyész.
Álom az életben.
Kiút a jeges pokolból
Dávid Csilla: Kanna
De mé’ piros a gólya csőre?
S mér’ oly hosszú vajon?
Ha nem kapom ki havas lőcsöm,
most ēlátik a bajom!
Fegyverbe, királyfi,
ne légy bamba majom!
Lőcsödet fogd locsolósra,
gázolj bé a tocsogósba,
a pokolba is, ha kell,
minden jel arra mutat,
keletről egy új nap kel;
csak locsold meg bőven kertedet,
mert ezen mérik majd a lelkedet,
ahogy arádat emeled fagyholtából fel.
Bennetek örök mámor van:
élet – a csalfa álomban.
