Gimnazista korunkból emlékszünk egymásra, halványan. Kata úgy maradt meg az emlékezetemben, mint a párhuzamos osztályba járó kanizsai lány.
Aztán úgy adódott, hogy a szüleit ismertem meg előbb, most pedig Katával sikerült beszélgetnem Magyarkanizsán. Azért is érdekes, hogy éppen itt, mivel ő már a bombázások ideje alatt is Szegeden folytatta tanulmányait, majd az útja egészen Genfig vezetett, ám január közepén hazalátogatott szülővárosába. Nem tétlenkedett. Háromnapos táncoktatást vezetett. A szombat esti táncház után kicsit beszélgettünk arról, hogy milyen út vezetett Magyarkanizsáról Genfbe.
Hová vezetett az utad a gimnázium után?
– A gimnáziumból két évet fejeztem be Szabadkán, majd a bombázások ideje alatt az édesanyám egy csütörtök este megkérdezte, hogy szeretném-e Szegeden folytatni a tanulmányaimat. A válaszom igenlő volt, pénteken átmentünk, találtunk iskolát, kollégiumot, így hétfőn már kezdtem is. Szegedre kerültem tehát a szabadkai két év után, és aztán ott is éltem nyolc évig, ott fejeztem be a gimnáziumot, és ott szereztem meg a bachelordiplomát is. Vállalkozói menedzser szakra jártam. Eredetileg mindenféle dologra készültem, akartam pszichológus lenni, sőt építész is, ám miután kapcsolatba kerültem a marketingkommunikációval, ebben teljesedtem ki. Utazgattam egy kicsit, voltam Amerikában, Angliában, aztán visszaköltöztem Szabadkára. Akkoriban csináltuk a Format Klubot Vastag Robival, azután pedig kiköltöztem Genfbe.
Nem véletlen, hogy erős kötődésed van a népművészetekhez, mondhatjuk, hogy családi örökség, hiszen a szüleidet is úgy ismerjük itt, berkeinkben, mint akik sokat tesznek a hagyományaink megtartásáért. Genfben sem felejtetted el a gyökereidet, ott hogyan lehet megtartani a magyarságot?
– Jelen pillanatban a marketingben dogozom ott, emellett a Genfi Magyar Kulturális Központ elnöke is vagyok. Már régóta érdekelt a genfi magyar közösség, ugyanis amikor kiköltöztem, a néptáncon keresztül belekerültem a körforgásba. Ott is huszonnégy éve működő magyar néptáncegyesület létezik. Engem pedig nagyon érdekelt a közösség összetartása, elmentem egy elnökségi ülésre, ott jeleztem, hogy érdekel az elnöki pozíció, mert a korábbi vezető sajnos elhunyt. Bemutattam egy programot, és megszavazták a pozíciómat, nagyon örültek annak, hogy egy fiatal veszi át az egyesület vezetését.
Mi mindent csinálsz ott?
– A programokat szervezem, a költségvetést kezelem, valamint marketingkommunikációs stratégiát készítek. A kultúrközponttal járó feladatok elvégzésében nagyon sokat segít a Kőrösi Csoma-program-ösztöndíjasunk, illetve az elnökségi tagjaink, valamint további volontőrök is részt vesznek a munkában. A kultúrközpontban folyó munka teljes mértékben önkéntes alapon történik. Vannak állandó programjaink, illetve időszakosak is. Gyerek-szülő klubot üzemeltetünk, francia nyelvtanfolyamot szervezünk magyar oktatóval, irodalmi kávéházat és esteket, könyvbemutatókat, filmklubokat, kreatív műhelyt felnőtteknek, társasjáték-délutánt, magyar borkóstolót, kézműves-foglalkozásokat, tudományos előadásokat, integrációs ügyeletet, karácsonyi vásárt, magyar karaokét, valamint a nemzeti ünnepeink alkalmából életre hívott megemlékezéseket is szervezünk. Genfben tíz évvel ezelőtt létezett egy hatalmas könyvtár, a magyar örökség része, ahol Szabó Zoltán gyűjtésében 26 ezer magyar könyv kapott helyet. Az akkori könyvtár egy alagsorban volt a gyűjtő magánházában, a halála után azonban a család nem vállalta a könyvállomány további gondozását, így a kötetek közel kilencven százalékát elküldték Kárpátaljára és Magyarország kisebb falvaiba. Mintegy háromezer kötetes gyűjtemény maradt Genfben. Ezt a könyvtárat most ugyancsak a kultúrközpont működteti.
Mekkora az ottani magyar közösség?
– Két- és háromezer közé tehető a Genfben élő magyarok száma. Az egyesület ötvenöt tagot számlál, a programok látogatottsága azonban rendezvényfüggő, a huszonöt fős megjelenéstől a százhúszas számig terjed, attól függően, hogy milyen típusú rendezvényről van szó. A diaszpórában nagyon fontos, hogy legyen egy olyan helyük az ott élő magyaroknak, ahova eljöhetnek, ha kedvük tartja magyarul beszélgetni, énekelni, táncolni, egyáltalán közösségben lenni. Azt veszem észre, hogy ez pluszerőt ad a hozzánk járó embereknek.
Milyen ott a mindennapi élet?
– Genf egy rendkívül érdekes hely. Egy igazi nemzetközi város. Gyakori, hogy az oda költöző emberek csak néhány évet töltenek a városban, dolgoznak, majd tovább- vagy hazavezet az útjuk. A lakosság 25–30 százaléka külföldi. Egy ekkora masszában rengeteg kultúra él egymás mellett, és a városnak nem igazán van otthont adó érzete. Ezért is fontos, hogy van egy kulturális kapocs, mint amilyen például a kultúrközpont, ahol egy évig, három évig, vagy ameddig ott, Genfben élnek, fel tudnak töltődni a helyi magyarok, tudnak belőle merítkezni, majd mennek tovább.
Te is úgy tervezed, hogy mész tovább?
– Még maradok egy ideig, viszont onnan már csak haza szeretnék jönni. A haza a Kárpát-medence, jelen pillanatban így határolom be. Az utóbbi időben például sokat jártam Erdélyben, ahol fantasztikus helyeket, embereket fedeztem fel. Elkezdtem hezitálni, hogy ha most haza kellene jönni, hova is jönnék: Magyarkanizsára, Szegedre, Budapestre, Erdélybe? Ha az ember sokat utazik, sokféle impulzus éri, és ez nagyon jó, azt azonban semmiképpen sem tudom elképzelni, hogy Genfben öregedjek meg.
Miért nem tudod elképzelni ott az életedet?
– Rájöttem arra, hogy szükségem van arra az érzésre, amelyet egyelőre csak itthon kapok meg. Amikor hazajövök, van egy olyan plusz, amely sehol máshol nincs meg. Ennek az érzésnek a megfogalmazásával még bajban vagyok. Az illatok, a helyszínek, az emberek, ahogy élnek, ahogy egymáshoz viszonyulnak. Idén Erdélyben tapasztaltam meg újra azt, amiben felnőttem. Mentünk cifra szobát nézni Kalotaszegen. Barátsággal és hatalmas szeretettel fogadtak bennünket, teljesen idegeneket a saját otthonukban, amit genfi körökben például eddig még nem éltem át. Úgy meséltek az életük apró részleteiről is, mintha ezer éve ismernénk egymást. Olyan nyitottsággal és közvetlenséggel találkoztam ott újra, amit már kezdtem elfelejteni.
Az anyagiak terén azonban ott egészen biztosan kedvezőbb a helyzet, igaz?
– Anyagi szempontokat figyelembe véve egy nagyon biztos gazdaságról beszélhetünk. Az árak ugyan nagyon magasak, de a fizetések is azok. Az érzelmek azonban visszahúznak. Az anyagi biztonság és az érzelmek állnak egymással szemben.
Mi ösztönzött arra, hogy az itthon töltött napok alatt táncoktatást végezz?
– Az édesanyám huszonnégy éve a Tisza Néptáncegyesület vezetője. Ebben nőttem fel, és ezt a kapcsolatot soha nem szakítottam meg. Az általunk tizenöt éve elindított Kukoricafesztiválra például minden évben hazajövök önkéntes szervezőként. Az élet úgy hozta, hogy Genfben van most egy olyan táncpartnerem, akivel nagyon szeretünk együtt táncolni, és küldetésünknek érezzük a magyar néptánc oktatását. Ez történt Magyarkanizsán is. Bökönyi táncokat tanítottunk, amelyek vidám és hetyke jellegüknél fogva nagyon gyorsan belopják magukat az emberek szívébe.
Mit jelent számodra a magyarság, és mit a gyökereid?
– Az elmúlt években tudatosan keresem a lehetőségeket a magyar kultúra külföldi körökben való ápolására és minél szélesebb körben való bemutatására, mivel nagyon fontos számomra, hogy a kulturális értékeink ne csak a diaszpóra magyarságához jussanak el, hanem a külföldiekhez is egyaránt. Egyfajta misszió ez, amelyben összekapcsolódom a gyökereimmel. Még nem tudom, hogy mikor és hogyan, de abszolút benne van a terveimben, hogy visszajöjjek.
