2024. március 28., csütörtök
KALANDTÚRA

Borisz a Szaharában

Na, jó: csak a peremén. Marokkói utazásom csúcspontja egyértelműen az a nap volt, amikor napfelkelte előtt jeep-be pattantunk és elindultunk a sivatagba. A helyi utazási irodák Sahara-Tour-ként hirdették a közel 20 órás programot, de sejtettem, hogy annyi idő alatt nem járjuk meg a közel nyolcszáz kilométerre fekvő valódi Szaharát. Miután kifizettük a túra költségeit, közölték, hogy valójában Pre-Sahara-Tour-ra indulunk, de nem fogunk csalódni. Meglátjuk…

Reggel öt órára jött értem a szállodába Ahmed, a helyi idegenvezető. Elmentünk egy jó forró édes-mentateára, mert az arabok ezzel kezdik a napot. A Dél-marokkói Agadir utcáin hajnalok hajnalán csak terepjárók közlekednek. Némelyek a bárokból, kaszinókból és kétes hírű lokálokból viszik haza vendégeiket, a kicsit lepukkadtabbak pedig szedik össze utasaikat és indulnak a sivatagba. Teázás közben aláírtam egy papírt, hogy tisztában vagyok az út veszélyeivel: kezdve a rablástól a skorpiócsípésig. Ez Marokkó… Sofőr és autó csere után Mohameddel vágtunk neki a kalandnak. Mire a nap előbújt elhagytuk a civilizált világot. Néhány falut magunk mögött hagyva kősivatagos terepre értünk a Souss Massa Nemzeti Parkban. Mohamed megtúráztatta a Mitsubishit, majd rálépett a gázra, és 160-ig le se vette róla a lábát. Az anyósülésen ültem… A 34.000 hektáros nemzeti park igazi biológiai kincs: 250 madár- és 300 növényfaj otthona. Legismertebb növénye az argán fa, melynek terméséből drága olajat préselnek. Lévén, hogy kősivatagban száguldunk, a terep meglepő módon cseppet sem monoton. Tíz kilométerenként 5-600 birkát és kecskét számláló nyájjal találkoztunk. Sok üvegház van a környéken, melyekben főleg uborkát és paradicsomot termesztenek, de láttunk banánültetvényt is. Épp megszoktam az eszeveszett száguldást, mire kiértünk egy hatalmas sziklaoromra az Atlanti óceán partján. Néhány kép, lábmosás az óceánban, Mohamed elvégezte az imát, valahonnan ott termett egy szuvenir árus is, és indulás tovább. A kavicsos terepet sztyeppe váltotta. Gazellát és antilopot ugyan nem láttunk, de sivatagi rókával versenyeztünk. Következő megállónk a Massa folyó kanyonja volt. Megint más flóra és fauna: több tucat fajta kaktusz, pálmafák, agávék, számomra ismeretlen bokrok és füvek, gekkók, gyíkok és az íbiszfélék családjába tartozó tarvarjú, melyből kevesebb, mint ötszáz példány él a világon, ebből 120 pár itt költ. Megkóstoltam az afrikai folyó vizet, majd irány az ebéd egy berber faluba valahol Tan-tan határában, jó száz kilométerre Nyugat-Szaharától (Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság). Kézmosás és tea után választani lehetett a Coca-cola és a Hawaii nevű ananászos ital közül. Ha már a globalizációnál tartunk: volt wifi is. Végre megérkezett a tadzsin. A jellegzetes berber étel egy hatalmas cserépedényben parázson párolt csirkehús rengeteg zöldségfélével. Lepénnyel mártogatják, mindnyájan (mi nyolcan) ugyanabból a tálból. Desszertre kusz-kuszt kaptunk. Ez a mi császármorzsánkra hasonlít rengeteg édeskés fűszerrel megszórva. Az ebéd utolsó fogása narancs volt mentalevéllel és fahéjjal meghintve, meg persze mentatea, ha még valaki nem ivott volna. Egy jó órás zötykölődés után megpillantottuk az első tevéket. Itt még rengetegen fényképezkedtek a púposokkal – több volt a jeep, mint a teve –, de a mi Mohamedünk tudta hova vigyen bennünket. Egy igazi homoksivatagos helyre értünk, tele dűnével, ahol tényleg nem volt más, csak homok, homok, nomád berberek és tevék. Hosszas alkudozás után néhány dollárért nyeregbe lehetett pattanni. Innen két fekete kis zacskóban szaharai homokot hoztam haza – Marokkóból port Európába. De erre akkor és ott nem is gondoltam. Késő délután még befordultunk egy cserépedény-készítő műhelybe, ahol a szó legszorosabb értelmében nincs, ami nincs. Bokrokon legelésző kecskék és kiszáradt folyómedrek mentén visszaértünk Agadirbe, mire csillapodni kezdett az afrikai hőség.

És valóban nem csalódtunk a (pre)Szaharában. De meséljenek a képek!