Beton tömböket bámult, lustán nyújtózkodó lakótelepet, reggeli hideg párát harapdáló embereket. Majd megbotlott a tekintete egy öregasszony nyakára tekert kék sálon. NDK-s Trabantra nem kevertek ki szörnyűbb színt – koccant össze a foga az utcán végigvágtató mentő szirénás jajgatásától, és ott, a buszmegálló töredezett aszfaltján, két lépesnyire az éjjel kiborított, megtaposott szemetes kukától Párizs bújt ki emlékeiből. Nem a Notre-Dame, vagy Eiffel mérnök hatalmas vastorna, nem is festők kicsiny tere a Montmartre-on. Hanem a hölgy.
A Diadalívtől talán száz méterre lépdelt a kimondhatatlan nevű szűk utcában. Kosztümkabátját csak egy gomb szorított a melléhez, szoknyáján lassú, könnyed táncot jártak a ráncok. Lábára olasz (francia?) tervezők legfrissebb kollekciójából talán tíz perce, belvárosi palota halljában könyörögte fel magát a cipő. Arcára sok száz esztendő finomra csiszolt párizsi ízlése és vagy harminc év tapasztalata lehelte a smink színeit. Nyakára, vállára hanyag mozdulattal tekerte a sálat, hadd játsszék a finom selyem a Szajna felől lopódzó széllel.
– Így csak egy párizsi nő tud felöltözni – állt össze szavakká ámulata, és bámulta a hölgyet, akit a legdurvább vadember sem mert volna leasszonyozni. Nézte, s szájában íze lett a madame szónak, fülében halk zenéje minden kis cipőkoppanásnak. A fák frissen lélegző, tavaszt köszöntő ágai között, a sarki pékség ablakai mögül tangóharmonika hangja folyt szét az utca minden kövére, kávézóból löttyent elé a tejszínhabos capuccinó illata.
A sál meg csak ringott a hölgy vállán, integetett, s talán még sanzont is dúdolt, Piaf hangján kínálva Párizs hol vad, hol rejtélyes, hol szemérmes örömeit. Amikor pedig a kék selyem eltűnt egy csillogó autócsoda ablakai mögött, még elköszöntek redői – viszontlátásra, ámuldozó, szájtáti magyar férfi, valahol a mesebeli üveghegyen túl még találkozhatunk.
A betonházakat nézte, és a párizsi emlék szilánkjai szétszóródtak a buszmegálló melletti sárban. Jól megfértek biciklik kerekének, kopott cipőknek nyomai mellett. Bolt ajtajából kövér hentes káromkodott a világra, fa tövénél megkönnyebbülve vakkantott a korcs kutya, garázsból faragott bádogbárban ráncos arcokat szorított egypillanatú képpé a bádogablak bádogkerete. Hirtelen kanyarodó autó csapta járdára a vizet, az öregasszony meg sikított, mint aki varacskos arcú rémet látott.
– Nézze mán, bepiszkít teljesen. Még a sálamat is – kapott két ráncos kezével a nyakához. De ujjai megnyugtatták: a sál, az a vadharagos, ezerszer mosott kék kígyó sértetlenül, szárazon vészelte át a kalandot. Mint ahogy az öregasszony félretaposott bakancsba gyömöszölt nejlonnadrágja, az apus fogasáról lekapott csupafolt bekecs is.
– A sálat nézi? – mosolygott rá az asszony. – Ugye milyen szép? És nem is gondolná, mennyire olcsón vettem. Itt, a sarki bálás butikban. Kilóra adják. Már a harmadik nyílt a környéken, és igazán szép holmikat árulnak. Azt mondják, ez a sál angol, de az is megeshet, hogy francia. Mit gondol, háromszáz forintért, ugye nagyon megérte? – pirult az asszony.
Talán hirtelen támadt őszinteségét szégyellte, talán a pazarlást, amiért öreg fejjel egyetlen sálra ennyi pénzt áldozott. Majd dacosan félrecsapta a fejét – ej, nem mindegy, ez a pénz már úgysem csorog vissza a tárcámba –, és elindult a buszmegálló oszlopához. Menetrendet bámult, örömmel nyugtázta, nem késett még le semmiről.
