2024. március 29., péntek

Ha...

„…komolyság a mai általános komolytalanságban.

A szétesés életformája és kedélye közepette.”

Szabados György

„Rémálom!” – kiáltott a telefonba a barátom: „Balkáni kocsmazenészek a Lisztről elnevezett Zeneakadémián!” „Popzenészek sorjáznak a művészetek nagy házaiban!” „Egy Kodály nevét viselő zenekar bárzenészt kísér!” Ne kiabálj,– mondom –, már rég ordítanunk kéne. De mi is csak egymás közt morgunk. Elborított itt már mindent korunk szent tehenének, a szórakoztatóiparnak büdös iszapja. Tabu lett különválasztani a kultúrától, szép lassan elfoglalta annak helyét és a sok ráöntött pacsulitól már egyre kevesebbeknek bűzlik.

Mi látható manapság a magyar intézmények és a média kirakatában a kultúrából? Ugyanaz, mint ami a világkirakatban. Többségében silányság, ízléstelenség, hamisság, természetesen kultúrának hazudva magát. A kisebb intézményekben egy kicsivel több az élet, de jobbára ott is mocsárba fullad a jószándék. Álkultúra minden mennyiségben, szédítő álarcok sokasága. Éppen őket igazolandó – itt-ott mellérendelnek egy-két még megkerülhetetlen valódi ősmammutot; vagy néha föléled még egy-egy muzeális igaz darab a múltból; vagy villanásnyira az is megesik, hogy – a rövid ideig helyükön lévő lelkiismeretesek által – fölmutatnak egy-egy igaz mai művészt. De ezeket szinte azonnal elnyeli a következetes elhallgatás, gyorsan eltakarja az elébük öntött szürke középszer. A valódi művészet távoltartására ösztönösen is vigyáznak, mert puszta létük is azt sugallja, lehetne minden másképp is, hiszen ma is vannak igazi művészek, létezik komolyság s vele felelősség és a művészet ma is Művészet. A „minden felcserélhető, ezért semminek sincs súlya” korideológia ellenében ők azt üzenik, hogy semmi sem felcserélhető és mindennek súlya van. Ráadásul tekintélyt teremtenek egy tekintélyrombolásból élősködő sunyi korban. De ne félj, kedves barátom, ami a kultúrában, művészetben ma valódi és Van, az most búvópatakként él… „De miért hagyjuk! Kipusztul minden!”– fakadt ki barátom – és elkezdte sorolni az életmódunk kultúrátlanságát, a virtuális mákonyba ragadt tömegembert, a zsigerek rángatta ösztönember egyre pokolibb stációit, stb… – és a bomlások végeláthatatlan sorolásától lassan elnehezült a fejem és lecsukódott a szemem.

Azt álmodtam, hogy Kodály Zoltán megjelent a budai várban. „A zene állapotától függően egy egész országot lehet fölépíteni vagy tönkretenni ...” – mondta halkan, de érthetően. „Lássuk, – mondta a kormányfő – mától Ön a kultuszminiszter”. „Teljhatalmat kérek, semmi demokrácia, a Szellem rendje nem egyezkedés kérdése.” – szólt a szigorú Mester. A kormányfő szótlan bólintott, a társminiszterek fölhördültek, a pártvezetés könyörgött: a média, a világ, és hamarosan választások is lesznek, no és a fiatalok, stb. „Kodály, az Kodály.” – válaszolta kormányfő és a szomszédos szerzetesi szobát átadta a Mesternek. Ő elsőként magához hívatta a művészethez értőket, a jóízlésűeket. Jól ismerte őket, föntről minden tisztán látszott. „Az ízlés isteni mérce bennünk, ekként az élet alapvető formálója” – mondotta a sok ismeretlen arc miatt kétkedő bennfenteseknek. Legelső rendelkezésében visszaállította a zene- és tornaórák számát. Zenetanárok helyett zenészek tanítottak, muzsikáltak, énekeltek a gyermekekkel, eredeti Kodály-módszerrel, kibővítve a teremtő rögtönzés játékos, spontán muzsikálásával. Második rendelkezésével megtiltotta a silány és rossz alkotások, valamint a szórakoztatóipar jelenlétét a kultúrális és oktatási intézményekben. (És a hosszú ú elvételét a kultúrális szóról a MTA nyelvrontóinak, – megüzenve, hogy a többi ékezet, magánhangzó és a helyes beszéd is sorra kerül…) A szórakoztatóipar legismertebbjei Kodály gőgjéről sivalkodtak a médiában, mert a portás be sem engedte őket a minisztériumba. A pódiumokról letessékelt álművészek a strasbourgi bírósághoz fordultak, „megsértett ethoszukért” nagy pénzeket pereltek. (Megkapták.) Kodály följárt a Kékestetőre imádkozni és dolgozott tovább. Művészeti áganként több körzeti hozzáértőt nevezett ki, művészetbe beavatott jóízlésű és jóérzékű embereket, akik szervezkedtek, tanácsoltak, ellenőriztek és rendelkeztek. (Ekkortól sötét középkorról visított a média nagyobb része. Külföldön már kultúrfasizmusról beszéltek). A Hagyomány magos művelése mellett, Kodály embereinek kellett megkeresni és beemelni a magról fakadt, szerves mai művészetet is a közeli intézményekbe, mellérendelve azok táplálását, nyesegetését, fénnyel öntözését. A Mester előírta és szigorúan betartatta, hogy – a világ szellemi arculatainak megismerése mellett –, kiemelten és nagy többségében a saját arcú kultúránkkal kell foglalkozni. (Ekkor adta a New York Times „Az Év rasszista tirranusa” címkét Kodálynak.) Kodály megingathatatlan volt, megismételte a 100 évvel ezelőtt mondottakat: a népzene és a nóta két dolog. Az egyik sorszene, a másik szórakozás. A népzene lélekpallérozó, a másik andalító. Az egyik művészi rangú, a másik silány fércmű. Nem lehet együtt a lelki táplálék és a lelket mérgező, bomlasztó étek. Vagy-vagy. A művészet és a szórakoztatóipar soha össze nem egyeztethető, nem vegyíthető dolog – hangsúlyozta – magasrendűség és alacsonyrendűség egymással mindig szemben áll. (Itt már a Világbank is szankciókat kezdeményezett Magyarországgal szemben.) Kodály tovább ment, bevezette a giccsadót. Ha a mérgező táplálékot adóztatjuk és tiltjuk, a lelket mérgezőt mégannyira kell – hirdette. A szórakoztatóipar ezek után óriási adókat fizetett be a kultúra és az egészségügy javára. Azokat pedig, akik a közösség kulturális és szellemi terébe minőségtelent csempésztek be, elbocsátották. A média kirakatából iszapfolyamként ömlött a sértett emberek jajgatása: nem akarunk így élni, eddig is elvoltunk mindez nélkül, stb. Kodály megismételte a Babits által mondottakat: „nem azt kell adni a népnek amit kér, hanem amit kérnie kellene” – és folytatta munkáját. A nép közül pedig egyre többen – mivel az emberek elsősorban követők – a kezdeti morgás után elkezdték követni a fölmutatott példát. A lélek megmoccant, az élet kezdett izgalmassá válni, az emberek mozgékonyabbak, jobbkedvűek lettek, elkezdtek itt is, ott is maguktól cselekedni, még a gazdaságban is több lett a magyar rész… A Birodalmi vezetőket kiverte a hideg veríték. A világmédia immár teli torokból üvöltött: nincs olyan, hogy Jó és Rossz! Ez megkülönböztetés! Mindennek egyformán helye van a nap alatt! És az emberek szabadsága a legfontosabb! „decretum… Ugros eliminandos esse / rendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak.” Kodály nem engedett: Egy rend van csak, Istené. Ez volt az a pont, amikor a NATO-vezetés ultimátumot nyújtott be a magyar kormánynak: vagy eltávolítják Kodályt és módszerét vagy a Nyugat fölszabadítja Magyarországot és helyreállítja a demokráciát. Ekkor a pártkorifeusok egy része, (akiknek addig is volt titkos külföldi számlája), belső puccsot szervezett. A párt kettészakadt, a kormányfő…. – és itt felébredtem.

Halk muzsika hallatszott a kertünkből. Barátaim játszottak, a nyírfán lévő rigókkal beszélgettek. A feleségem forró pogácsát hozott, a fa alatt borozgató öreg barátom pedig időnként felolvasott egyet-egyet kései versciklusából. De nem hallottam tisztán mit mond, mert az egyre hangosabb távoli gépzene büffögése elnyomta. Ekkor ismét kipattant a szemem. Valójában felébredtem: a postás verte az ablakot. A magyar kormányfő hivatott. Ott álltam előtte. Azt mondta, itt az ideje, hogy a búzát elválasszuk az ocsútól, mert az országot is elmossa az arctalan tömeglélek. Arra kért, hogy mondjak egy nevet, aki méltó lenne egy komoly feladatú kultuszminiszternek. Dadogni kezdtem, hogy ma ez nem olyan egyszerű, mert egyszerre kell szellemi embernek lennie, aki szellemi alapon lát, az ízlése a legmagasabbrendű, nem ad a kordivatra, nem enged a huszonegyből, de ugyanakkor cselekvő, ügyes, sőt huncut ember (hiszen minden sarokban ágensek lapulnak – a kormányfő komoran bólintott), ráadásul harcos alkat, tud csatázni, ugyanakkor nyugodt és…. – szóval ma legkevesebb két ember kellene: egy szellemi alkat, aki tiszta képet rajzolva fölénk e kérdésben nem alkuszik és egy kivitelező, harcos, cselekvő. E két bátor, tiszta szívű, Istenhez hű ember szerencsés szimbiózisa talán megoldaná a feladatot. „Várom a neveket.” – tárta szét a karjait a kormányfő. Ekkor nem tudtam mit mondani. Lehajtottam a fejem, kiment a vér belőlem és megszégyenülten eloldalogtam.

Ismét izzadságban fürödve ébredtem. Az ablakon rigófütty hallatszott, ragyogó kék éggel köszöntött a Teremtő. Lesétáltam a Tisza-partra. A mólón egy öreg ember ült, remegő kézzel cigarettát sodort. „Az öregség, ugye?” – szólítottam. Mosolygott: „Mindig úgy van jól, ahogy van, kedves öcsém”. Továbbléptem.

Búvópatak… Lépésről lépésre viszik a szív emberei. Ami szellemi, az ma csak lélektől lélekig juthat? Azért nem engedi a Gondviselés a kirakatokba, mert így óvja és méri tisztaságát, őrzőinek állhatatosságát? Ekként készíti a jövőt? A fogékony, éber keveseknek?

Így van jól?

Pedig lehetne másképp is. Fogékony, éber sokaságot nevelni. Szabad akaratból. Milyen jó lenne felébredni!