Évfordulók évadján

Magyar Szó Naptár 2020

Mák Ferenc

2020. január 25., 16:23

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Már nem tudom, mikor is kaptam magam rajta, kellő izgalommal, megkülönböztetett figyelemmel várom napilapunk kiadványait, a könyveket, a mellékleteket, köztük az évzáró-évnyitó Naptárt is. Bizonyára azóta van ez így, amióta a Magyar Szó a bácskai és a bánsági magyarság élő lelkiismerete lett, amióta lapjain megtalálom a sok keserűséget és sok magasztos pillanatot megélt közösségünk sorskérdéseit. Amióta megtalálom a lapban a „fáj-e nekem Trianon”, és „fáj-e nekem 1944–1945” kérdéseket, ahogyan azt Németh Zoltán fogalmazta meg a Naptár idei számában, Mi vagyok én? című, beköszönő írásában. Nem is a válasz az igazán érdekes – mert nekem, oly sok minden mással egyetemben, beleértve a megcsúfolt ifjúságomat is, bizony fáj Trianon is, 1944–1945 is –, hanem az a fölszabadultság, amelyet akkor érzek, ha magyarságomról, történelmi örökségemről beszélhetek.

Hogy jogosak a bácskai és a bánsági – s teszem hozzá azonmód: a lassan elvesző szlavóniai – magyarság történelmi megpróbáltatásai feletti töprengéseink, bizonyítja azt Matuska Márton Egymás irtásától az együttműködésig – Közösségi és személyes vélemények az 1944–45-ös vérengzés 75. évfordulója alkalmából című, számvető-összegző írása is, melyben a szerző a partizánterror magyar áldozatainak számbavétele körüli gondokról, porladó elődeink emlékeinek történetei föltárása során támadt nehézségekről írt. „Kötelességünk mindent megtenni” annak érdekében, hogy „a múltbeli rossz tetteink minden elvarratlan vagy csupán elfércelt szálát eldolgozzuk”. Nagyon nagy elszántság, mérhetetlen elkötelezettség kell ahhoz, hogy őszintén számba vegyük múltbeli örökségünket; jól tudja ezt Matuska Márton is, aki termékeny életéből három évtizedet szánt a népirtás történetének megírására. A sorsközösség vállalásának igazi próbaköve annak fölismerése, hogy – minden lármás balkáni híresztelés ellenére – mi is részesei, alkotói és gyarapítói vagyunk a magyar nemzet történetének, hogy apáink révén nekünk is volt honfoglalásunk, mi is elszenvedői voltunk a mohácsi vész minden következményének, voltak dicsőséges forradalmaink, fölkeléseink és lázadásaink, véres elbukásaink, volt nemzeti újjászületésünk, és volt trianoni szétveretésünk.

Patyi Szilárd azon fiatal íróink sorába tartozik, aki eljutott a nemzeti hovatartozás jelentőségének fölismeréséig, bizonyítja ezt Trianon és a Délvidék – Száz évvel ezelőtt került kisebbségi sorba a délvidéki magyarság című, igen értékes tanulmánya is. Írása elején kevésbé ismert történetekben mutatott rá a magyar ellenállás néhány epizódjára: 1919. október 31-én Róth Ottó temesvári polgármester vezetésével megalakult a Bánáti Nemzeti Tanács, amely november 7-ei leveretéséig és fölszámolásáig – a szerb és a francia csapatok bevonulásáig – megmutatta Temesvár és a Bánát lakosságának, hogy tehet valamit sorsa irányítása és alakítása érdekében. A megszálló szerb csapatok azután a békeszerződés aláírását megelőzően már a birtokba vett területeket úgy kezelték, mint az új délszláv állam részét, s hivatalnokaik révén mindent megtettek a magyarság akaratának megtöretése érdekében. Patyi Szilárd tanulmányában ezt követően részletesen szólt a regionálissá nőtt, szabadkai vasutassztrájkról, annak katonai-rendőri letöréséről, és a megtorlásról, a magyar értelmiség – tanítók, újságírók, egyházi méltóságok és mindenekelőtt a hivatalnokok – elüldözéséről, a demarkációs vonal átlépésével a Temesvár–Szeged–Pécs meghatározta területek megszállásáról, kirablásáról és elpusztításáról, a bolsevik-terrorról, a megmaradt magyar hadsereg dicstelen lefegyverzéséről, és az ország területének kiárusításáról. Az új határok közé szorított Magyarországon 1924-ben a hozzávetőleg 420 ezer menekült között 60–80 ezer volt a délvidéki magyar, akik többnyire vagonlakásokban leltek menedéket. Akik a szülőföldjükön maradtak, azokra is keserű sors várt. „A délvidéki magyarok – írta tanulmányában Patyi Szilárd – azon felül, hogy kisebbségi sorba kerültek, nem gyakorolhatták szabadon anyanyelvüket”, megfosztották őket politikai jogaiktól, felszámolták az anyanyelvi iskoláikat, betiltották lapjaikat, és megtiltották a kulturális szervezkedést is. A szerbek által megszállt területeken teljes volt az elnyomás, s ebből a kiszolgáltatott helyzetből csak nemzetünk legkiválóbbjai látták meg a kiutat, az önálló magyar párt megszervezése révén elérhető közösségi célok megvalósítását. A korabeli eseményekről ismereteim szerint eddig csak Mészáros Sándor Položaj Madjara u Vojvodini 1918–1929 című, 1981-ben szerb nyelven megjelent munkájában olvashattunk, országunk pusztulásának története történetírásunk, gondolkodásunk meghatározó részévé azonban máig nem vált.

Az 1918-as események történetét a Naptár 2020 című kiadványban Müller Teréz Igaz történet című, korábban megjelent kötetének az 1918-as eseményeket tárgyaló részlete egészíti ki. Sándor Zoltán Halál a vasúton című elbeszélése azután a pusztuló Délvidék rettenetes látványát is megmutatta. Valahol a Bánátban, a gazzal benőtt sínek java része „még a monarchiából származik, a talpdeszkák totál elrohadtak, tűzre se valók már, […] az állomás meg kész szellemtanya”, ilyen világot örököltünk az elődöktől.

Újság- és közíróink számára írásaival a Magyar Szó Naptára, Trianon századik, és a szerb partizánvérengzés hetvenötödik évfordulóján magasra tette a mércét; a magyarságunk sorsáról, közösségünk történetéről szólni ezt követően csak mélységes-mély elkötelezettséggel lehet, az együttérzésnek azzal a nemes indulatával, amely egyként hatja át oktatásunkat, közéletünket és irodalmunkat – az egész délvidéki magyar valóságot.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége