Három részből álló sorozatunkat azzal a szándékkal készítettük, hogy bemutassuk milyen szörnyűségek születnek, és az államra milyen következmények hárulnak, ha nem sikerül megoldani a különböző nemzetiségű vagy vallású polgárok közötti viszonyt, ha azok egyik csoportja a másikat alárendelt helyzetbe akarja hozni, s nem tekinti egyenrangú társnak, hanem uralkodni akar felette. Ez az ellentét Irakban megakadályozza a belső béke megteremtését, de Mianmarban már tömeggyilkosághoz, egy egész népcsoport elüldözéséhez vezet, csak azért, mert más vallású.
Afganisztán ennek a problémának a sajátos képét mutatja. A polgárok közötti megoszlás a legnagyobb. Négy nagyobb népcsoport (pastu, tadzsik, kazár és üzbég) mellett további tíz népcsoport van az összlakosság egy százaléka felett. A megoszlást fokozza egyrészt, hogy törzsekre oszlanak és mindegyik törzs maga akarja intézni ügyeit. Másrészt az, hogy az ország hegyei képesek még elszigeteltté is tenni egy-egy törzset.
Természetesen ilyen körülmények között csak a királynak sikerült egységet teremteni. Nélküle két dolog teremthet egységet. Az egyik az idegen hatalom elleni harc. Ennek köszönhető, hogy Afganisztán nem csak harcban állhatott, hanem győzhetett is három világhatalommal
szemben. Nagy-Britanniával szemben már 1919-ben kiharcolta függetlenségét. (A többi gyarmatnak, még a hatalmas Indiának is meg kellett várnia a II. világháború végét.) A Szovjetunió tíz évig (1979-től 1989-ig) megszállva tartotta, de végül kivonulásra kényszerült. Az Egyesült Államok most küszködik azzal, hogy nem tud békét teremteni, és még arra sem képes, hogy irányítása alatt tartsa országot. (Az ország nagyobbik részét már a tálibok uralják.)
A másik körülmény, ami egységet teremhet, az a vallás. Az ország lakosságának 99,7 százaléka muzulmán. A tálibok ennek a vallásnak egy szélsőséges formájával próbálták ezt az egységet megteremteni. (A buddhista múltnak a világörökség részét képező emlékeit évszázadokon át megtűrték, de a tálibok nemzetközi megrökönyödést kiváltva felrobbantották őket.) Most egy mérsékeltebb állásponttal próbálnak megegyezéses békét teremteni. Többek között annak bizonygatásával, hogy a terrorcselekményeket ők is a harc legális formájának tekintik, de az igazi terrorista az al-Kaida és az Iszlám Állam.
És van még egy körülmény, ami Afganisztán esetét tanulságossá teszi: az anyaországok szerepe. Irán ilyen szerepre tart igényt a vallás meg annak alapján, hogy a lakosság 77 százaléka az óperzsa nyelvet, a darit beszéli. Pakisztán most is a legnagyobb népcsoport, a pastuk anyaországának tartva magát avatkozik be. Korábban jobban, ma már kevésbé tette ezt Tadzsikisztán is. Megfeletkezve arról, hogy nem az Afganisztánban élő tadzsikok, hanem a náluk élő oroszok és más nemzetiségűek országa.
Az afganisztáni helyzet megértéséhez el kell mondanunk még néhány dolgot. Az egyik, hogy Afganisztán nagy ország. (Nagyobb mint Franciaország és Szerbia együtt.) De a világ egyik legritkábban lakott országa. (Kb. 30 millió lakosa van.) És az egyik legszegényebb. (Fejenkénti évi jövedelme mindössze 2000 dollár, kb. nyolcada a szerbiai fejenkénti éves jövedelemnek. Az aktív lakosság 24 százaléka munkanélküli és 54 százalék a szegénységi küszöb alatt él.)
Ez az ország azzal került a világpolitikába, hogy 2001 október 7-én megtámadta és elfoglalta az Egyesült Államok. Erre a drasztikus fellépésre az adott okot, hogy Afganisztán nem volt hajlandó kiadni Osszama Bin Ladent, annak az al-Kaidának a vezetőjét, amely vállalta a felelősséget a 2001 szeptember 11-én New York ellen elkövetett terrortámadásért. Ez az akció olyan megrázkodtatást okozott ugyanis, hogy az akkor elnöklő ifjabb Bush szükségesnek érezte a bosszú érdekében megtámadni és elfoglalni a vele dacoló Afganisztánt.
Az ország 2001 november 13-án már új nevet kapott. A tálibok által Afganisztán Muzulmán Emirátusnak nevezett ország Afganisztán Muzulmán Állam lett. 2004-ben új alkotmányt kapott, amely bevezette az elnöki rendszert, általános szavazati joggal megválasztott parlamenttel és szenátussal. A béke megteremtésében azonban kevés sikert értek el. Múlt év decemberben a Washington Post nyilvánosságra hozott egy csomó, addig titkos okmányt, amely azt mutatta, hogy az eddigi amerikai elnökök – George W. Bush és Barack Obama – hazudtak, amikor afganisztáni sikereket emlegettek.
A helyzetet legjobban megvilágította Douglas Lute tábornoknak, mind a két elnöknek az afganisztáni háborúért felelős tanácsadójának a nyilatkozata: „A legködösebb elképzelésünk sincs arról, hogy mibe fogtunk”. Ennek az lett a következménye, hogy Amerika 934–978 milliárd dollárt költött Afganisztánra. 2001 óta összesítve 775 ezer katonája tartózkodott ebben az országban, ebből több mint 2400 életét vesztette és 20 589 megsebesült. A szövetségesek is jelentős számú katonát küldtek. Békét azonban nem sikerült teremteni.
Újabban az amerikaiak és az oroszok egyformán kísérleteznek azzal, hogy megprobáljanak békét teremteni. Ehhez reményt ad, hogy a tálibok bizonyos változáson mentek keresztül. Egyrészt azt bizonygatják, hogy nem ők, hanem az al-Kaida meg az Iszlám Állam a terrorista és a fő veszély. Másrészt magukat vallási szervezet helyett „nacionalista honvédőnek” tüntetik fel. A tárgyalások azonban akadoznak és Afganisztán elátkozott ország marad.
