2024. április 25., csütörtök

Amikor szívás a légzés

Megszívtuk ezt a fenemód magas életszínvonalat. Az államfő szerint emiatt fulladozik a szmogban a főváros, a miniszterelnök-asszony szerint ha elfújná a szél, köddé válna az évtizedes probléma, a környezetvédelmi miniszter szerint az önkormányzatok a hunyók füstköd-ügyben, az egészségügyi miniszter szerint viszont semmi ok a pánikra, csak ne menjünk feleslegesen az utcára.

Az elmúlt napokban Belgrád volt a világ egyik legszennyezettebb városa, de Újvidéken, Szabadkán és Valjevóban sem volt sokkal jobb a helyzet. Az államfő szerint Szerbiában évente csak 2-3 nap szokott ilyen szennyezett lenni, de a Környezetvédelmi Ügynökség adatai szerint 2018-ban több városban is több mint száz napon át tapasztaltak magas szállópor-tartalmat a levegőben, miközben az ország előírásai szerint ez a PM10-szennyezettség legfeljebb 35 napon át haladhatná meg a megengedett szintet.

Bár a politikusaink szerint a hatalmas szmogról a télen kényszerűségből mindenfélével fűtő és olcsó, rossz autókat vezető polgárok, az önkormányzatok és hát a szélcsendes időjárás tehet, a Környezetvédelmi Minisztérium minapi közleményéből az is kiderül, hogy Szerbiában a legnagyobb légszennyezők a hőerőművek és az ipari létesítmények. Hogy ez ellen semmit nem tesz a kormány, arról az Energetikai Közösségnek a napokban Szerbia ellen indított eljárása tanúskodik, amely két hónapot adott a kormánynak cselekvésre, mielőtt az Európai Unió Tanácsa elé nem kerül az ügy. Szerbia önként vállalt kötelezettsége volt, hogy a káros kibocsátás csökkentésére nemzeti tervet dolgoz ki, és a legnagyobb szennyezőket szűrők beépítésére kötelezi, de ennek a kötelezettségének a mai napig nem tett eleget. A Környezetvédelmi Minisztérium már említett közleményében szerepel viszont kilenc intézkedési terv: egy levegőminőségi terv kidolgozása, az egyéni kazánházak leállítása, az energiaforrások megváltoztatása, a hőerőművek légszennyezésének csökkentése, az Euro 3-as szabványú motorral rendelkező autók behozatalának tilalma, a forgalom csökkentése és átszervezése, a járművek szigorúbb műszaki ellenőrzése, a tisztább energiaforrást használó járművek vásárlásának a támogatása és a fásítás. Határidők nincsenek.

Pedig ha lennék, mégpedig szorosak, az gyors és drámai hatással lehetne az egészségünkre, ugyanis a Nemzetközi Légzőszervi Társaságok Fórumának új tanulmánya szerint az amerikai Utah államban 13 hónappal egy acélkohó bezárása után a felére csökkent a légzőszervi betegségekkel kórházba szállított betegek száma, 40 százalékkal csökkent az iskolai hiányzások száma és 16 százalékkal az elhalálozás a szálló por minden 100 mikronnyi csökkenése nyomán. Amikor a 2008-as pekingi olimpiai játékok idején Kínában korlátozásokat rendeltek el a gyárakra és a közlekedésre, két hónapon belül javultak a légzőszervi betegségek mutatói, valamint csökkent a szív- és érrendszeri betegségek miatti elhalálozások száma.

De vehetjük példának a londoni szmogkatasztrófát is. A várost 1952. december 5-étől öt napon át köd borította, voltak kerületek, ahol nullára csökkent a látótávolság. Az iskolák bezártak, a La Traviata operaelőadást pedig félbeszakították, mert már a színpadot is ellepte a sűrű füstköd. A sajtó a szmogot „csöndes gyilkosként” emlegette, mert 1953 tavaszáig 12 ezer ember életét követelte. Aztán az 1956-os Tiszta Levegő-törvény lehetővé tette a helyhatóságoknak, hogy füstmentes övezeteket jelöljenek ki, amelyekben csupán engedélyezett fűtőanyagokat lehetett égetni, az önkormányzatok pénzügyi segítséget nyújtottak azoknak a családoknak, amelyek hajlandók voltak korszerűsíteni a fűtésüket, az új önkormányzati bérházakban pedig gázkazánokat létesítettek. Ez elég volt ahhoz, hogy Londonban kisüssön a nap, felére csökkenjen a ködös órák és megduplázódjon az észlelt madárfajok száma – így ért véget a sárgásfekete színe miatt csak „borsólevesnek” becézett sűrű szmog egyeduralkodása Angliában.

Mi 2020-ban ott tartunk, hogy egyre több ember betegszik meg a levegő szennyezettsége miatt. Habár az Egészség és Szennyezettség Nemzetközi Szövetségének a kutatásai szerint Szerbia évi hatezer áldozatával Európában az első helyen áll a légszennyezettség miatt elhunytak számát tekintve, a hazai környezetszennyezők nem, vagy csak aprópénzt fizetnek káros tevékenységükért az államnak: a kitermelt szén értékének 3, a kőolaj és földgáz értékének 7 százalékát kellene befizetniük a környezetvédelmi alapba, de a NIS például csupán 1 százalékot tejel. És nem elég, hogy az állam szemet huny efelett, még az alapba befizetett pénzt sem arra költi, amire kellene: 2010 és 2018 között csaknem félmilliárd dinár környezetvédelmi illeték ment el kommunális vállalatok támogatására, aszfaltozásra, hídfelújításra, útépítésre, téli szolgálatra, csatornatisztításra, szúnyog- és kullancsirtásra, közvilágításra és hasonlókra.

Ha ezt a félmilliárd dinárt arra költötték volna, amire befizették, a szerbiai nagyvárosok lakosai felett is süthetne már a nap.