Társas magány

Schein Gábor: Megleszünk itt

Csík Mónika

2020. január 23., 18:19 >> 2020. január 23., 19:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Schein Gábor Megleszünk itt című regényében két szálon futnak az események. Az egyik szál Kiefer, az ötvenes éveiben járó tanár története, akinek élete válságba kerül: elveszíti rákbeteg nővérét, akivel egymás támaszai voltak, és ezzel egy időben elveszíti az állását is, elbocsátják ugyanis a helyi gimnáziumból, ahol évekig matematikát oktatott. Ebből az élethelyzetből csak költözéssel képes kimozdulni – elcseréli lakását egy városszéli házikóra, s az odahurcolkodással egyszersmind a társadalomból is kivonul, hiszen legfeljebb a telekszomszédjával vált néhány szót, és idejének nagy részét elmélkedéssel tölti. A regény másik szála Ágnesnek és férjének, Zoltánnak a története, egy középkorú páré, akiknek házassága válságban van, szeretetlenül élik mindennapjaikat. Zoltán akarnok, simlis ügyvéd, aki valami zűrös ügybe keveredik, és amíg a kedélyek el nem csitulnak, édesapjához költözteti a családját: feleségét és kisfiukat. Így ismerkedik meg egymással a történet két központi szereplője, Kiefer és Ágnes, aki eleinte ügyet sem vet apósa telekszomszédjára, de ahogy múlnak a napok, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és kettejük kapcsolata nagy hatással lesz a magányos matematikus életére. Hogy egészen pontosan hogyan is alakul ez az élet, nehéz meghatározni, hiszen Schein Gábor három különböző lezárást kínál fel történetéhez, s ezekből kettő „halálváltozat”, a harmadik pedig „életváltozat”, a csoda és a boldogság lehetőségének felvillantásával.

Magvető, Budapest, 2019, 236 oldal

Vajon beszélhetünk-e csodáról és boldogságról egy perifériára szorult ember életében? Ezt a kérdést veti fel és boncolgatja Schein Gábor jelen regényében, amely az egyén és a társadalom leépülésének tükre. Olyan közeget, olyan légkört ábrázol ugyanis, amely nem „termelhet ki magából” mást, csak szürkeséget, magányt és boldogtalanságot. Az események helyszíne maga is periféria: Bánköve, egy lepusztult, fiktív iparváros. „Az egész város mállott. Ette a rozsda. Savanyú szagok terjengtek a levegőben, amilyet öreg és beteg emberek párnáján lehet érezni. Húgyszagú lépcsőházakból indult, és ott is fejeződött be a nap. Bűzlött a férfiak szája, ágyéka, rossz szagú volt a nők hónalja, a buszok belseje. A tél az égett szemét szagával fojtogatott, a nyár a kukákban mocskot erjesztett. Aki itt élt, hozzászokott ezekhez a szagokhoz, nem is érezte. A legkevésbé sem számított, milyen évszak van, milyen napszak, melyik pillanatban tart az élet.” Ebbe a közegbe érkezett évekkel korábban – könyvtáros nővére kíséretében – Kiefer a fővárosból, ígéretes matematikusi karriert hagyva hátra, ám a kisváros gimnáziumában sem tudott kiteljesedni: taszították az intézményen belüli kollegiális viszonyok, és a diákokkal se tudta megtalálni a hangot, akik Varacskosdisznónak csúfolták, és többnyire fütyültek a „hablatyolására”. Nővérének és munkahelyének elvesztésével Kiefer egzisztenciálisan tovább csúszik, állandó bevétel híján a városszéli kis vityillóban szinte aszketikus szűkölködésre kényszerül, de szellemileg megtapasztalhatja a teljes szabadságot, ugyanis az írásba menekülve idejének nagy részét kiáltványok, programok, beadványok és elemzések megfogalmazására fordítja, s a terjedelmes irományokat rendszeresen küldözgeti az illetékes szervekhez, valamiféle változás beindításában reménykedve. Ezek a korunk társadalmáról, a hatalom természetéről, az erkölcsről, a közállapotok negatív sajátosságairól készült esszészerű beadványok a főhős lázadásának lenyomatai, általuk szeretné felhívni a figyelmet a mai politikai és társadalmi helyzet visszásságaira, ám tevékenységével mindössze azt éri el, hogy nemcsak őrültnek tartják, hanem politikai szempontból ellenségnek is tekintik, aki mindenki számára gyanús. Mindez tovább fokozza Kiefer számkivetettségét, akinek sorstragédiája, hogy képtelen alkalmazkodni a környezetéhez, és még ha ki is alakulnak felszínes kapcsolatai, örökös magány az osztályrésze.

Schein Gábor regényhőse azonban nem kirívó eset a maga társtalanságával, hiszen a történet minden szereplője némiképp magányos és elidegenedett, csakhogy a többiek még képesek betagozódni a világ működésébe, a szokásos szerepekbe, az emberi kapcsolatokba, és felszínes viszonyaik révén fenntartják a társadalmi rend látszatát. Cselekedeteik vezérelvét a jogász Zoltán így fogalmazza meg: „a lényeg, hogy nem állhatsz ki a sorból. Az ember ne álljon ki a sorból. A sor azért van, hogy beálljunk, és ne álljunk ki.” Mindezek vonatkozásában mit sem számítanak a személyes motivációk, az egyén szerepe elsikkad a globális egyformaságban, ráadásul készen kapott vagy egymástól ellesett minták alapján szerveződik a társadalom, amelynek tagjai fogaskerekek egy gigantikus gazdasági és politikai gépezetben.

Létezik-e egyáltalán kitörési pont? Megvalósíthatók-e az egyéni törekvések? Van-e kiút az elszigeteltségből – merülhet fel bennünk a regényt olvasva, s a felvázolt sorsképletekből aligha hámozhatók ki bizalomgerjesztő válaszok. A főhős Kiefer is legfeljebb csak pillanatokra képes enyhülést találni sajátos élethelyzetében, s e pillanatokat az őszinte véleményformálás kapcsán érzett megelégedettség, valamint a szépségre való rácsodálkozás során éli meg. A szépet a legváratlanabb szituációkban, a kopottság, a betegség, az enyészet mögött is képes felfedezni: haldokló nővére testének szoborszerűségében, az öregedés első jeleit arcán viselő Ágnes lényében, vagy egy elhagyatott, málló vakolatú épület atmoszférájában. Ezek a pillanatok képezik számára az érintkezési pontokat, amelyekkel a kisszerű, hétköznapi életbe kapaszkodhat, abba a miliőbe, ahol ugyan „meglehet” az ember, miként a regénycím is sugallja, de túl sok boldogságra aligha számíthat. Schein Gábor mindenesetre hagy egy halvány reménysugarat a társas magánytól szenvedőknek, ugyanis meglátása szerint néha egészen egyszerű és szép is tud lenni az élet. Ez a „maroknyi semmi egy maroknyi semmitől” is megváltozhat – mondatja ki racionális, matematikus főhősével a történet egyik lehetséges lezárásában, amelyben a fennálló társadalmi és erkölcsi törvényekkel szembeni lázadást felváltja valamiféle beletörődő megnyugvás. Kiefer ugyanis belátja, hogy önfelszámoló magatartása irreleváns egy olyan világban, „melyben a valódi ellenszegülésnek semmi értelme”.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége