2024. március 28., csütörtök

Rendületlenül

Vörösmarty Mihály gyönyörű versét, a második himnuszunkká vált Szózatot tanuljuk hetedik osztályos unokámmal. Jól megy neki. Bele-belekérdezek, érti-e a verset. Jól érti. Érti Árpád hadaira, a Hunyadiakra, a szabadságért folytatott, véráldozatokkal járó dicső háborúkra vonatkozó történelmi utalásokat. Érti a vers felépítését, ívét, gondolatmenetét, mondanivalóját. A vége felé tartunk, a nemzethalál vízióját megjelenítő versszaknál – „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl” –, amikor egy elgondolkodtató megjegyzést tesz. – Azt hiszem – mondja –, hogy ma már egy nemzet pusztulásánál a „népek milliói” nem ejtenének gyászkönnyet, még az is lehet, hogy örülnének neki.

Félő, hogy sok igazság van ebben a meglátásban. Ha körülnézünk mai világunkban, sajnos nem azt látjuk, hogy egy emberként mindenkit aggodalommal töltene el a különféle kultúrák és nyelvek hanyatlása, elsorvadása, kipusztulása.

Pedig lenne okunk aggodalomra. Ha a nyelvekre gondolunk, tudósok hitelt érdemlően kimutatták, hogy a ma létező több ezer (hatezer, más kimutatások szerint hétezer) nyelvnek a 90 százaléka száz éven belül kihal, ha ilyen ütemben folytatódik a nyelvcsere és a nyelvvesztés. Még a derűlátóbb számítások is 50 százalékra becsülik a kihalás sorsára jutó nyelveket.

Igen nagy veszteség lenne ez az emberiség számára. Mára már általánosan elfogadott az a felfogás, hogy a nyelvek és velük együtt a különféle kultúrák az emberiség közös szellemi kincsei, amelyek gazdagítják világlátásunkat. Minden egyes kipusztult nyelv és kultúra szegényebbé tesz bennünket. Hogyan lehetséges, hogy e felismerés és különféle szervezetek komoly anyagi erőfeszítései ellenére is veszélyben forog annyi nyelv és kultúra? Nyelvek és kultúrák sokaságának kipusztulása a közeljövőben nem vízió, nem képzelődés, de minden bizonnyal elkerülhetetlenül bekövetkező valóság.

A mai globalizációs törekvések – számos előremutató és a gazdasági fejlődést segítő eredményük ellenére is – a sokszínűség ellen hatnak. Nyelvek és kultúrák vonatkozásában egyértelműen érzékelhető ez a jelenség. Igen sok jelét tapasztalhatjuk mi magunk is ennek a folyamatnak, pedig szerencsére nem tartozunk a tudósok által veszélyeztetettnek tekintett nyelvek és kultúrák csoportjába. Engem újra és újra mindig meglep és elképeszt például, hogy gyerekeknek szánt társasjátékok jó része miért nem magyar nyelvű újabban. Angry Birds, Cat Lady, Exploding Kittens (bár ez magyarul is megjelent, Robbanó macska címmel), The Black Knight („lebunkózós” játék), Crusader Tank (ez egy lövöldözős játék), Ticket to ride, Concept, Difference, Monster mania, Monopoly gamer és így tovább, a végtelenségig folytathatnánk a sort. Apróság? Jól tudjuk, hogy nem az, hanem a világ dolgaira, az új ismeretekre legnyitottabb, legfogékonyabb fiatal generációk tudatformálásának egy vetülete a modern kor divatos felfogásának jegyében.

Ha végigtekintünk nemzeti nyelvünk és kultúránk századain, büszkeséggel állapíthatjuk meg, hogy elődeink csodálatra méltó szellemi és tárgyi örökséget hagytak ránk. Anyanyelvünket, amely évszázadok óta alkalmas arra, hogy az élet minden területén, a mindennapi élettől kezdve a szellemi világ bármely területéig, a szépirodalomtól a tudományokig és a szaktudományokig bármely gondolatot közvetíteni tudjon. Egy olyan anyanyelvet, amelyet a beszélőközösség minden tagja megért, földrajzilag bárhol is éljen, és bármilyen nyelvjárásban beszéljen. Egy olyan anyanyelvet, amelyen nemzeti múltunk történelmi eseményeit megörökítették, amelyen nemzeti értékeinket, példaképeinket, a hazához, a nemzethez való ragaszkodást, elkötelezett és követendő erkölcsi és viselkedési modellt közvetítettek. Petőfi és Arany János, Jókai, Kölcsey és Vörösmarty, Ady és József Attila, Illyés Gyula és Kosztolányi – hogy csak néhányukat említsük meg a legnagyobbak közül. Nemzeti örökségünk gazdag tárházából Kodályt és Bartókot, Munkácsy Mihályt, Szent-Györgyi Albertet is sajátjának érzi minden magyar ember. Mint ahogy néphagyományaink, a néptánctól a népi szőttesekig, a népszokásokig nemzeti kultúrkincsünk részét képezik. Akárcsak az eddigiek során méltatlanul háttérbe szorult és pusztulásnak, az enyészetnek kitett csodálatos kastélyaink, amelyek felújítása éppen napjainkban van folyamatban.

Nemzeti kultúránk a becses szellemi és tárgyi örökségen túl a különféle élethelyzetekre vonatkozó magatartást, viselkedést, tulajdonságokat is közvetít számunkra. Az egyenességet, az őszinteséget, a kitartást, a tisztességet, az elkötelezettséget, a haza érdekeinek védelmét, az árulás megvetését sugallják nemzeti örökségünk jeles művei, amelyek útmutatásul szolgálhatnak a ma embere számára is. Jó lenne nem megfeledkezni ezekről, sem a közéletben, sem a magánélet területén.

A magyar kultúra napját Kölcsey Ferenc Himnuszának keletkezéséhez kötjük. 1823-ban január 22-én tisztázta le a költő a versét szatmárcsekei birtokán. Ez a vers lett nemzeti himnuszunk, amelyhez kitartóan ragaszkodunk, és szerencsére kudarcot vallottak azok a próbálkozások is, amelyek arra irányultak, hogy más himnuszt kellene íratni. Gyerekkoromban az volt a szokás, hogy a Himnusz hangjaira mindig felálltunk, bárhol is voltunk, családi körben, baráti társaságban vagy ismerősök között. Nem tudom, ma még követik-e ezt a hagyományt, vagy csak a hivatalos ünnepségeken fogadják állva a Himnusz hangjait. Az utóbbi években tanúi lehetünk annak a spontán kialakuló és mára általánossá is váló közösségi viselkedési megnyilvánulásnak, hogy nemcsak a Himnusznak, de Vörösmarty Szózatának felcsendülő első soraira is – „Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar;” – a nemzeti Himnuszt megillető módon feláll a hallgatóság, és állva hallgatja végig. Vörösmarty Szózata hazaszeretetről, helytállásról, nemzeti elkötelezettségről valló emelkedett gondolataival méltán vált második nemzeti himnuszunkká.