A zentai Városi Múzeum XXI. karácsonyi néprajzi kiállítása a Zentán fellelhető napsugaras oromfalakról szól. A jellegzetes architektúrai elemeket az intézet vezető munkatársa, Pejin Attila történész, muzeológus fényképezte le, miután a város utcáit járva rádöbbent, milyen sok maradt még fenn belőlük. Így született meg a kiállítás ötlete, amely realizálódván most a múzeumlátogatók számára is lehetővé teszi, hogy megcsodálhassák ezt az ősi gyökerű építészeti stílust.
Valkay Zoltán zentai származású magyarkanizsai építész, aki az architektúrai praxis mellett helyi építészettörténettel és -elmélettel foglalkozik, egyébként pedig a magyarkanizsai Athanor építészműhely tervezője és vezetője. A síksági táj építészeti anyanyelvét kutatja, és kutatásainak eredményeit igyekszik beleépíteni praxisába. Őt kértük fel, hogy a kiállítás apropóján meséljen nekünk kicsit bővebben a napsugaras oromfalak jellemzőiről, szimbólumrendszeréről, eredetéről és további sorsáról, valamint a hagyományos alföldi építészet hasonló motívumairól.
• Melyek a napsugaras oromfalak fő jellemzői? Mi mindent jelképez a szimbólumrendszerük?
– A napsugaras oromfalakról mint az ősi hun–avar–magyar naptisztelet atavisztikus megjelenéséről beszélhetünk. Pontosabban annak a 19. század második felében, barokk ihletésű vallásgyakorlatában való újjászületéséről, annak tudatában, hogy vidékünkön azokat jórészt a szegedi árvíz után készült mérnöki mintatervek alapján helyi mesterek személyes interpretációinak vehetjük. Ehhez kellett az 1880-as évektől beinduló erőteljes tiszai fakereskedelem nyomában fellendülő faipar és terméke, a fűrészelt deszka. Ezen adottságoknak egyik legszebb kifejeződése a „felkelő napos” mintázatú fűrfalak elterjedése. Legrégebbi és mondhatni primőr formája a tetőháromszög teljes napmotívumos kialakítása. Az általunk ismert összetettebb, úgymond széles diapazonú, kazettás beosztású oromzatok későbbi fejlemények. Az átmenetet a tetőháromszög fölső harmadában kialakított félnapsugármintás oromzatok képezik. A napsugaras oromzatok jelképrendszere rétegelt és igen összetett. Az Éltető Nap dicséretét zengő „tűzfalak” egyrészről az alföldi géniusznak, az égő nap-tűznek megtestesítői, másrészről utca-tereink nonverbális kommunikációjában a magyar nép kozmogónikus tudásának közvetítői. Bennük – ha magyarul olvassuk őket – megjelenik a lét Szentháromságának: az Atyának („X”), az Anyának („0”) és a Fiúnak („+”) gyönyörű ősrovása, ugyanakkor a Fény-fiú állapotát kifejező három napsugárdiagram: a tetőháromszög bal alsó csücskében a felkelő, a felsőben a delelő és a jobb alsóban a leszentülő nap tér-idő képlete. Ha az oromzat teljes napsugár kiképzésű, akkor illik tudnunk, hogy oltalmazó Boldogasszonyunkat szimbolizálja. A hagyományosan „keletelt” házainknál a nap köszöntése mellett a napsugárrajzolatok összefutó középpontjába helyezett mesterfaragvány – amelyet egyszerűen csak „istenszemnek” hívnak – a különböző „életkapus” rombuszformák, a nap-, hold- vagy Vénusz-virágmintás szellőzőnyílásokkal egyetemben a népi bajelhárítás képes megjelenítői.
• Milyen mértékben maradtak ezek fenn? Jellemző-e a régiek felújítása, illetve újak készítése?
– A mintegy 120–150 éve széles körben elterjedt oromzatok fontosságára tudtommal először a magyarkanizsai Batta Péter hívta fel a figyelmet egy 1936-os Kalangya-számban. Alig tizenöt évvel később, 1951 és 1953 között, a zentai Guelmino János mint fiatal járási tanfelügyelő diákjaival példamutatóan lerajzoltatta a Zentai járás (Zenta, Magyarkanizsa, Horgos stb.) településeiben fellelhető napsugaras oromzatú házakat, kiskapukat és nagykapukat, tudniillik a fából kialakított napmotívum gazdagságának ez utóbbi kettő is teret biztosított. Szinte ugyanekkor készültek a zentai Városi Múzeum fotódokumentációi, amikor mintegy 400-500 napsugaras oromzatú zentai házat regisztráltak. Mára számuk megcsappant, de Magyarkanizsához képest Zentán még igen nagy számban (mintegy 75-80 százalékban) fennmaradtak e hungarikumnak tekintendő házhomlokok. Külön örvendetes, hogy az utóbbi időben Zentán, a valamikori Alsó Tiszaparton járva például több felújított oromzatra lehettem figyelmes. Mint gyakorló építésznek szintén Zentán volt abban örömteli részem, hogy egy pávafarok-motívummal „házasított” napsugármintát alakíthattam ki a Fruška gora utca 17-es szám alatti Juhász-házon. Magyarkanizsán pedig Sándor Imre építési vállalkozóval a megmaradt néhány oromzat kombinációjából alkottunk egy teljesen új napsugaras oromzatot az Ozoray Árpád utcában 2008-ban.
• A világ más országaiban léteznek-e olyan építészeti elemek, amelyek a fentiekkel rokoníthatók?
– A nap mint ősszimbólum Babilontól Egyiptomig, Japántól Mongóliáig és a két Amerikában mindenütt jelen volt. Az ősnépek nem kerülték meg a „kozmikus intelligenciának” jelentőségét mint a Legfelsőbb jelölőjét. De a napsugaras mintázatú oromzat alapmotívumaként csak a magyar hagyományból ismert. Persze mondanom sem kell, hogy volt ennél régebbi napjelképünk is: például az egyenlő szárú, esetleg a hétágú kereszt vagy a lókoponya a tetőcsúcsban, de bizonyos értelemben ide tartoznak a „napvárta” székelykapuk vagy a pávatollas „időmérő” székely házak is. Mégis leszögezhető, hogy a napsugaras deszkaoromzatok a Kárpát-medencében, azon belül is az Alföldön honosak abban a formában, amely szívünknek leginkább kedves.
• Milyen hasonló motívumok vannak még a hagyományos alföldi építészetben? Ezeknek milyen a jelenlegi helyzete?
– Mivel a napsugármintának alapvető mondanivalója a kisugárzás és körkörösség – ez utóbbit a kör alakban kiképezett díszszögecsek szolgáltatták –, magában foglalja a férfi és női princípiumok mellett a közép fogalmát is. Az Alföld síkja pedig a „közép birodalma”. Itt én vagyok a világ közepében, a világ körbevesz, az égbolt pedig, mint a világmindenség terembúrája, kupolaként borul fölém. Ennek a szellemiségnek építészeti kifejeződései a jurtasátor, a pásztorkunyhó és minden más, középpel bíró térfelépítés. De szintén ezt fejezi ki a hagyományos alföldi építészetben a tűzközpont-kemence, a pitvar/konyha mint a széltében kialakított háromosztatú parasztház közepe, az üresen hagyott szoba/házközép vagy az ebédlőasztal mint közép. E mágikus közép mint alföldi alapmotívum mellett jön még képbe a házak mind horizontális, mind vertikális, emberszerű és emberméretű felépítése, az egyszerűség kontrasztjaként a sűrítő díszítettség, amit a már emlegetett napsugaras oromzatok is kifejeznek, vagy teszem azt a régi vastag földfalazatokból sugárzó puritán, nőies sáresztétika. Az alföldi örök szabadságsóvárgást nekünk az udvar létfilozófiája, a szállások autonómiája, esetleg az „újnomád” kétlakiságot letükröző, gyümölcsösbeli hétvégi ház is biztosíthatja. Sajnos a hagyományos eszméket és térrendezési elveket csak igen kevés bácskai építész ismeri, értelmezi és alkalmazza, és még kevesebb azoknak a száma, akik ezek nyomán szándékoznak építkezni. Én például az emlékeinkben még élő forma- és eszmevilág alföldi építészeti metaforáit szorgalmazom házépítkezéseimben, legyenek azok családi vagy akár középületek.
• Milyen jelentőséggel bírna, ha mindezek ismét „divatba jönnének”, és visszatérnének a házak tervezésénél?
– A divatos szót nem szeretem. Számomra azt jelenti: „mások álmait” élni. Főleg akkor zavar, ha tudom jól, népemnek is van egy latens álma. Szabad akaratomból ebben az álomban élhetem meg igazán magamat, egyszerűen azért, mert ebből épült ki élet-világom. A hagyomány tovább élő lényegével az ember soha nem lehet idegen ott, ahol él: identitása, gyökere, de szárnya is van. Hagyományunkat élő jelképként (mondhatnám őrzőangyalnak is) értelmezve, akárcsak egy alkimistának, minden, de minden olvashatóvá/megélhetővé válik. Egy hagyományos, önerejét közvetítő jelkép ilyen esetben már nemcsak a tudatalattinkra hat, hanem egyenest a tudatunkban is képest tűz-pilácsot gyújtani. Tüzet, amely arról szól, hogy szép a világ, s ennek a világnak továbbteremtésében derűs felelősséggel átszőtt örömmel kell részt venni!
Az építészet pedig az idő-emlékezet „rabul ejtésének” művészete. A világkép-leképezés szellem-szerkezete. Ezért egyáltalán nem mindegy, milyen okból milyen szellemű házakat, otthonokat emelünk. Hiszen az épített környezet nap mint nap körülvesz bennünket, hatással van ránk, és emlékezetünkben, önazonosságunkban erősíthet meg. Szukcesszív – az örök és még élni tudó hagyományokat tiszteletben tartó, világképeket egymásba építő – változása ezért óvhat meg bennünket az emlékezetvesztéstől egy olyan korban, ahol elveszíteni igazán csak a hellyel, a környezettel, a hagyománnyal, az emlékekkel, a gyökerekkel és a természettel való kapcsolatot lehet. A hagyományok igazi értelme pedig nem más, mint örök/egyetemes emberségünk, azaz mi magunk és emberivé tett világunk vagyunk.
Együtt vele, örökön örökké, részesei lehetünk valami ősinek és eredetinek.
