2024. április 25., csütörtök

Sportoló zoon politikon

Olvastam a napokban, egy hazai sportkérdés kapcsán, hogy a politikának nincs helye a sportban. Ha valaki csak felületesen kíséri a sport eseményeit, alighanem az is ezerszer hallhatta és olvashatta ugyanezt. Kérdezném, milyen politikára gondolnak, milyen sportra, egyáltalán kik ők, és mi vezérli őket arra, hogy követeljék a sport politikamentességét? Egyáltalán létezik-e sport a politika nélkül? Létezik-e bármi, aminek semmi köze a politikához, ami elhatárolható lehetne a politikától, és megvédhető lenne-e a feltételezett káros, esetleg végzetes hatásától? Egyáltalán mióta és miért gondolják az emberek, hogy a sport és a politika nem fér össze?

Sokan azt hihetnék, hogy ez valami új keletű dolog, esetleg, hogy a politikusok és az általuk képviselt eszmék alapján történő beavatkozás a sportba a kommunizmus szüleménye és kedvelt gyakorlata, mások szerint a kapitalizmus okolható a sport minden bajáért. Pedig nem így van. Régen, még az ókorban megállapítást nyert Arisztotelész révén, hogy az ember természeténél fogva hajlamos a társulásra, ezért zoon politikonnak, azaz közösségi élőlénynek nevezte el. Ebből következne, hogy minden közösség (társulás) egyben politika. Mivel a sport is társulás, és ugyanazok a szabályok vonatkoznak rá, mint bármelyik másik közösségre, a sport (mivel már akkor is létezett) ősidők óta a politika egyik megjelenési formája.

Mivel a sport, nem számítva a vitézek vetélkedőit és hasonló erőpróbákat, egészen a XIX. századig hosszú és mély álmát aludta, amikor végre megadattak a feltételek az újraformálására, annak politikai lényege kiveszett a köztudatból, és a II. világháború utáni időkig ilyesmire senki sem gondolt. És még akkor sem, amikor egyre gyakoribbá váltak az események, amelyek rámutattak a kettő elválaszthatatlanságára, hisz az akkori gondolkodásmenet más irányban haladt. A sportot kizárólag jómódú, ráérő és excentrikus úriemberek mihaszna időtöltésének tekintették, amelynek a szórakozás volt az egyetlen célja. Ez utóbbi tényből indult ki az amatörizmus elve, hisz a sportolóknak nem volt életbe vágó szükségük a profizmusra, a velejáró pedig, hogy az egyszerű ember teljesen ki lett zárva belőle, ami mi más, mint politika. Ez a gyakorlat csak a labdarúgásban vett más irányt, a foci lett a pórnép sportja, de nem vitás, hogy politikai megfontolásból, egyes sportágak pedig – evezés, vívás, vitorlázás, golf, tenisz stb. – még nem is olyan rég kizárólag a társadalmi (közösségi) elit zárt és háboríthatatlan magánterületének számítottak. Ennek megfelelően alkották meg a szabályokat is, amelyek szentesítették az anyagi, faji, vallási stb. megkülönböztetést. Ezért vették el az 1912-es öttusaaranyat az indián Jim Thorpe-tól, és ezért indulhatott csak több mint egy évtizedes huzavona után, 31 évesen az olimpián evezésben John Kelly amerikai kőműves, s kevés hiányzott, hogy Jesse Owens ne lehessen ott az 1936-os olimpián.

A sport tehát, bár nem így beszéltek róla, mindig is a politikáról szólt. Még kifejezettebben a hidegháború idején, amikor a kommunista országok vezetőinek egyik rögeszméje a politikai rendszerük életképességének sportbeli alátámasztása lett. Ekkor születtek meg az állami amatőrök, az állítólagos tisztek, rendőrök és egyebek, akik otthon valójában a sportból éltek, és kötelességük volt öregbíteni hazájuk hírnevét. Ennek a kornak az emlékét őrzi Puskás Ferenc „Száguldó Őrnagy” beceneve is, amit posztumusz még fokoztak is a dandártábornoki ranggal.

A kommunizmus (szocializmus) korának országaiban számos elmélet született arról, hogy a nyugati kapitalizmus hogyan zsákmányolja ki a sportolókat is, és használja fel őket a céljai elérésére. A volt Jugoszláviában e téren a kosarazó Ljubodrag Simonović „tűnt ki” Az olimpizmus filozófiája című művével, amelyben bizonygatta, hogy a „kapitalista bitangok” miképpen teszik tönkre a sportot.

A sport tehát nem létezhet politika nélkül. De nincs szüksége – amit a példák mutatnak – olyan politikusokra, akik uralni és kihasználni óhajtják.

Erről van szó, csak senki sem így mondja ki.