2024. március 29., péntek
ELÁTKOZOTT ÁLLAMOK (1.)

Irak lázad

Hol van már az a korszak, amikor Irak állandóan a címoldalon szerepelt a világ majdnem minden lapjában, amikor az elsők között emlegették a televíziók és rádiók híradásaiban. Ez volt az a 2003-mal kezdődő időszak, amikor George W. Bush akkori amerikai elnök azt hitte, hogy katonákkal nemcsak büntetni tudja a világ bármelyik országát, hanem még meg is szállhatja azokat az államokat, amelyek nem illenek bele az általa elképzelt világképbe. Azóta, ha nem is első oldalon, de Irak igen gyakran szerepelt a hírekben, amikor felszámolta területén az Iszlám Államot (IÁ), és ez a helyzet napjainkban is, amikor halálos kimenetelű tüntetéseivel vonta magára a nemzetközi figyelmet.

Most, amikor néhány olyan állammal kívánunk foglalkozni, amelyekről – szerintünk ok nélkül – megfeledkezik a világ, vagy amelyekre nem fordít annyi figyelmet amennyit megérdemelnének, azért vesszük elsőnek Irakot, mert rá legalább néha felfigyelünk. A fokozottabb érdeklődést szerintünk azért érdemelné meg, mert az ottani események rávilágítanak napjaink bizonyos történelmi folyamataira és más megvilágításba helyeznek sok mindent a világ más részén történőkből.

Kezdjük azzal, hogy a világ oda nem figyeléséből származó egyik nagy mulasztás az volt, hogy a napjaink legelvakultabb képződménye, az IÁ szinte puskalövés nélkül foglalhatott el egy Nagy-Britannia nagyságú területet, s ott évekig államot működtethetett. Az, hogy ennek a területnek egy része Szíriához tartozott még könnyebben megmagyarázható. Mert bizonyos szempontok miatt sok ország támogatta a különböző fegyveres csoportokat és így közöttük meghúzódhatott az IÁ is. De az IÁ-állam Irakban működtetett része viszonylag békésen és zavartalanul működött.

Már az IÁ-val kapcsolatban fel kellett volna figyelni néhány dologra. A területszerzésével kapcsolatban arra, hogy az iraki állam működését egy súlyos probléma terhelte. Az IÁ azért terjeszkedhetett ilyen gyorsan Irakban, mert a helyi szunnita lakosság hátrányos helyzetbe kerülőnek érezte magát. Így világszerte tudatosodhatott volna az az igazság, hogy sebezhető az az ország, amely a lakossága egy részét nem tekinti egyenrangúnak. Az IÁ felszámolása pedig jobban felhívhatta volna a figyelmet két dologra. Az egyik: Irakban tanulságosan kedvező folyamat játszódik le. A másik: nemzetközi tényezővé váltak a kurdok.

Irak iránt a világ akkor kezdett megint jobban érdeklődni, amikor a már október elsejéig több mint 400 halálos áldozatot követelő tüntetések ráirányították a figyelmet. Holott már előbb jobban fel kellett volna ismernie, hogy a nemrég lemondott miniszterelnök, Adil Abdul-Mahdi hősi erőfeszítést tesz az iraki nemzet megteremtésére. Egy olyan közösség létrehozására, amely egyenrangú polgárrá tesz mindenkit nemzetre és vallásra való tekintet nélkül. 

Mert Irakban érezhető volt a nemzeti megoszlás is. Az ország lakosságának 75–80 százaléka arab, 15–20 százaléka kurd, de az igazi tarkaság a hátramaradó 5 százalék, amely féltucatnyi nemzetet jelent. (Még asszírok és perzsák is élnek a területén.) Nagyobb a vallási megoszlás. Az araboknál többségben vannak a síiták és kisebbségben a szunniták. Szaddam Husszein a szunnitákra alapozta hatalmát és vérbe fojtotta a síiták lázongásait. Az új államban a síiták úgy érezték eljött annak ideje, hogy visszavágjanak a szunnitáknak és ők legyenek az urak. A sokáig Nagy-Britanniában élő, Manchesterben doktorátust szerzett Abdul-Mahdi ezt a tarkaságot akarta nemzetté gyúrni. Többek között sokvallású és soknemzetiségű pártjának kormányzásával, a felekezeti megoszlás tompításával.

A legújabb tüntetések azért lepték meg a világot, mert nem figyelt oda két dologra. Egyrészt nem figyelt fel arra, hogy az iraki gazdaságban egy szerencsétlen, meg nem magyarázott kedvezőtlen fordulat következett be. A 2016-ban még 2,1 százalékkal növekvő gazdaság 2017-ben 13,1 százalékkal visszaesett és azóta sem tért magához. (Az egy főre jutó jövedelem a 2016. évi 17 120 dollárról 2017-ben 16 700 dollárra esett. És itt egy meglepetés: még mindig nagyobb, mint Szerbiában.) 

Másrészt a világot meglepte, hogy egy más kategóriába sorolt államban részben európai dolgok ismétlődnek meg. Részben ezek az események rávilágítanak arra, hogy ezek az országok még mindig milyen messze vannak Európától. Ami európai: a tüntetések ugyanúgy kezdődtek, mint Franciaországban és ugyanúgy bővültek más követelésekkel, sőt ugyanúgy erőszakossá váltak. 

Ami rokonság: az utcai tiltakozások a benzin árának emelése miatt kezdődtek, hogy azután az egész rendszer megreformálásának követelésévé, s a korrupció elleni küzdelemmé alakuljanak át. Rokon vonás az is, hogy a tüntetések fokozatosan terjedtek, majd váltak mind tömegesebbé és elkeseredettebbé. És a különbség: Európában elképzelhetetlen, hogy a rendőrség éles lőszerrel „oszlassa” a tömeget, s ezáltal napról napra gyarapítsa a halálos áldozatok számát. De elképzelhetetlen az is, hogy a demonstrációk hatására ilyen gyorsan lemondjon a kormány.

A tüntetésekből tanulságos az is, hogy az elégedetlenek megmozdulásához szükség van követelésekre és a tömeget mozgató erőkre is. Ezzel kapcsolatban az iraki tüntetéseknek van két tanulsága. Az egyik: nem igaz, hogy a vallás a dolgok elviselésére bírja az embereket. Jelen esetben ez még egy fanatikusabbnak tartott vallásnak, az iszlámnak sem sikerült. 

A másik: a mozgató erő származhat mindentől függetlenül, a tudatosan tüntetésekre buzdítóknak lehetnek más szándékaik is. Vitathatatlan ugyanis, hogy a tömeghangulat szításában közrejátszottak azok az erők is, amelyek – belföldön és külföldön – elégedetlenek azzal, hogy Irak túlságosan Irán befolyása alá került.