Történetírásunk a magyar nemzeti érdekek szolgálatában

Mák Ferenc

2020. január 20., 18:19 >> 2020. január 20., 19:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

A magyar történetírásban – így a délvidéki történeti kutatások kibontakozása tekintetében is – meghatározó szerepet játszott a Magyar Történelmi Társulat 1867-ben történt megalakulása, mely első elnökévé gróf Mikó Imre erdélyi arisztokratát választotta, akinek tudósi körökben igen nagy tekintélyt biztosított az 1859-ben általa megalapított Erdélyi Múzeum Egyesület szerteágazó, felettébb színvonalas, komoly tudományos eredményeket felmutató működése. Pályáját a kolozsvári történész, Egyed Ákos A Magyar Történelmi Társulat első elnöke – Gróf Mikó Imre című, a Társulat megalapításának 150 éves évfordulója alkalmából 2018-ban Szilágyi Adrienn szerkesztésében megjelent Hét társulati elnök című kötetben mutatta be, részletesen tárgyalva mindazon szemléletbeli újítások lényegét is, amelyek a magyar történetírás megújulásához vezettek. Mikó Imre annak a generációnak volt a tagja, amelynek nemzeti elkötelezettségét és világszemléletét az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc során szerzett élmények határozták meg, amely nemzedék az 1860-as évek közepétől a magyar tudományos életben vezető szerephez jutott, s amely tevékenysége révén döntő szerepet játszott az 1867-es kiegyezést követő magyar polgári társadalom fölépítésében, oktatási rendjének átalakításában, intézményrendszerének kiépítésében. Olyan tudósok tartoztak a soraikba, mint Eötvös József és Trefort Ágoston, vagy a történelemmel foglalkozók közül Szalay László, Pulszky Ferenc, Rómer Flóris, Hunfalvy Pál, Salamon Ferenc és Szilágyi Sándor.

László Andor a kötetben szereplő Egy elfeledett történetíró – Szécsen Antal történetszemlélete című tanulmányában rámutatott: valamennyien autodidakták voltak – akárcsak a Történelmi Társulat egymást követő elnökei, Mikó Imre, Horváth Mihály, Ipolyi Arnold, Kemény Gábor és Szécsen Antal –, ismereteik gyarapítását nem az iskola, hanem a társadalomban és a közéletben vállalt szerepük során végzett gyakorlati tevékenységük alakította. László Andor tanulmányában hangsúlyozta: a XIX. század második felének történetírását sokan a forráskiadás elhatalmasodásáért marasztalták el, pedig a kihívás jelentőségével tisztában voltak az úttörők, köztük Szécsen Antal is. Szándékuk volt a történeti ismeretek forrásokra alapozott gyarapítása, kiszélesítése és elmélyítése, „a Társulat fő feladata ennek megfelelően a magyar történelem alapos feltárása, amivel előkészítheti a talajt a monográfiák és az összefoglalók számára”. Az első magyar történésznemzedék törekvései közé tartozott Magyarország történelmének Európához való kapcsolása, „a korszerű tudomány igényeinek megfelelően kritikus megközelítés, a kimagasló személyiségek méltatása mellett a hosszú távú folyamatok taglalása, a változások érzékeltetése és szintézise”.

A korszak történészeink sorában jelentős helyet foglalt el a ma is sokat hivatkozott Thallóczy Lajos, akinek munkásságát Ress Imre Korszakváltást előkészítő rövid elnökség 1912–1916 – Thallóczy Lajos című, délvidéki történelmünk tekintetében is kimagasló jelentőségű írásában mutatta be. A történész – aki 26 évesen már a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt – meggyőződéssel hirdette, hogy „nélkülözhetetlen a szomszéd népek históriájának és forrásainak ismerete, mert azok sorsa szervesen függ össze Magyarország történetével”. Regionális látásmódjának bizonyítéka, hogy az 1885-ben megtartott akadémiai székfoglaló előadásában a török hódítás elől Magyarországra menekülő, és az ott megtelepülő szerbség egyik kiemelkedő személyiségének alakját, Bakics Pál vajdát méltatta. A szlávok történetének megismeréséhez Thallóczy Lajos a magyar kormány megbízásából 1879-től öt alkalommal tett „gazdaságdiplomáciai” utazást a Balkánon és Oroszországban.

1885-ben az első országos történész-kongresszus elfogadta Thallóczynak a megyei és városi levéltárak egységes tudományos kezelésére, az állami felügyelet megteremtésére, a kutatást segítő, egységes levéltári kalauz elkészítésére, a kortörténeti kutatások forrásbázisát jelentő 1848–1849-es és a neoabszolutizmus kori kormányzati iratok hollétének felderítésére és magyarországi hozzáférhetővé tételére vonatkozó ajánlását. Részben ennek volt köszönhető, hogy 1886-ban Thallóczyt nevezték ki a bécsi Udvari Kamarai Levéltár élére. Neki köszönhető a Bosznia külön fejlődését dokumentáló Monumenta Bosniae forráskiadás megindítása is. A magyar történetírás fejlődését és kiteljesedését segítő forrás-sorozatok elmélyítésében azonban már az őt követő Klebelsberg Kunonak volt meghatározó szerepe, körültekintően szólt erről Ujváry Gábor a kötetben szereplő „A Magyar Történelmi Társulat reneszánszának és legnagyobb virágzásának korszaka” – Klebelsberg Kuno című tanulmányában.

Klebelsberg Kuno az 1898–1910 közötti években miniszterelnökségi alkalmazott volt, 1904-től 1914-ig a horvátországi és szlavóniai, később a boszniai szórványban élő magyarok kulturális gondozását vállaló Julián Egyesület ügyvezető igazgatójaként „szőtt nagyszabású terveket a szórványmagyarság erősítésére”. 1917 februárjában kultuszminisztériumi államtitkár, amikor megválasztják a Magyar Történeti Társulat elnökévé is. Ujváry Gábor szerint programja messze túlmutatott a Társulat tevékenységi körén, általános tudomány- és kultúrpolitikai kérdéseket érintett, elnökként a tudományszak fejlesztését tekintette fő feladatának. 1921. december 30-án megtartott elnöki beszédében rámutatott: „Alighogy a bolsevizmus posványából kivergődtünk, a Magyar Történelmi Társulat nyomban felvette a tudományos munka folytonosságának fonalát, és ma már büszkén állapíthatjuk meg, hogy ezen a téren a magyar tudományos szervezetek között mi voltunk az elsők. A vetés érőben van, […] a Történelmi Társulat erejének tudatában nyugodtan néz a jövőbe. A trianoni béke minden poklán át sem tudják ellenfeleink meggátolni, hogy a magyar művelődést megmentsük.” Nevéhez fűződik a Fontes forráskiadványok sorozata, az 1686-tól 1918-ig lefolyt korszak történeti forrásainak kiadása, melynek keretében 1921-től 1944-ig 24 cím alatt 42 kötetben jelentek meg az átlagosan 50 ívnyi terjedelmű történeti forráskiadványok. Klebelsberg Kuno 1922-től kultuszminiszterként a Trianon-élmény nyomán úgy vélte: mozgósítani kell a kormányt, a törvényhozást, „a társadalmat, az egyetemeket, a létező és létesítendő intézményeket, a folyóiratokat, egyszóval mindazt, ami kínálkozik arra, hogy elérjük a legszebb célt: egy nemzetnek a tudás, ismeret, a műveltség s a művészet erejétől való fölemelkedését”. Hogy ma büszkék lehetünk az elmúlt 150 év történészi teljesítményére, az mindenek előtt azoknak a kiváló tudósoknak köszönhető, akik a nemzeti ügy szolgálatába állították a történetírásunkat.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége