Míg a II. világháborúról és a vietnami háborúról annyi film készült, hogy felsorolni is nehéz lenne őket, addig az I. világháború már kevésbé népszerű témája a filmművészetnek. Furcsa, hogy ezen a helyzeten még a 100 éves jubileum sem tudott változtatni. Persze azért erről a történelmi időszakról is született néhány figyelemre méltó alkotás, mint amilyen az Erich Maria Remarque regénye alapján 1930-ban készült Nyugaton a helyzet változatlan, a legendás Arábiai Lawrence Peter O'Toole főszereplésével, a Peter Weier rendezésében készült kitűnő Gallipoli, vagy éppen a Steven Spielberg-féle Hadak útján, amely egy ló sorsán keresztül mutatja be a világháború borzalmait. Mégis az emberiség e nagy tragédiája, amely mintegy 15 millió életet követelt, sokkal több feldolgozást érdemelne. Az idei 77. Golden Globe-díjátadón azonban éppen egy I. világháborús film okozott nagy meglepetést. A nagy esélyesnek számító két Netflix-alkotás – Az ír és a Házassági történet – helyett a 1917-nek ítélték oda a drámának járó aranyglóbuszt, és Sam Mendes megkapta érte a legjobb rendező díját is. A Universal és a DreamWorks közös produkciója ezzel az előttünk álló 92. Oscar-díjátadó egyik komoly esélyesévé lépett elő. De az 1917 nem pusztán a témaválasztása miatt érdemel figyelmet, hanem azért is, mert egy kiváló alkotás.
A film a rendező nagyapjának háborús emlékei alapján készült. A történet szerint 1917 áprilisában, valahol a nyugati fronton, két fiatal brit katona, Tom Blake (Dean-Charles Chapman) és Will Schofield (George MacKay) őrvezetők, parancsot kapnak arra, hogy elvigyenek egy üzenetet MacKenzie ezredesnek (Benedict Cumberbatch) a devonshire-i ezred 2. zászlóaljának parancsnokához. Az ezredes ugyanis támadást készül indítani zászlóaljával a németek ellen, nem sejtve, hogy az ellenség csapdájába sétál bele. A két katonának alig egy napja van arra, hogy az ellenséges vonalakon keresztül eljuttassa az üzenetet MacKenzie ezredesnek, mielőtt még megindul a támadás. Ha kudarcot vallanak, 1600 brit katona rohan a biztos halálba, köztük Blake testvére, aki szintén a 2. zászlóaljban szolgál. Így miután Blake és Schofield kézhez kapja az üzenetet tartalmazó borítékot, kezdetét veszi a kíméletlen hajsza az idővel.
A fenti ismertetőből is látszik, hogy a film története nem túl bonyolult. De ez a film nem is a katonasorsok nagy tablójának, vagy egy szakasz hőseposzának készült. Sam Mendes előtt egyetlen cél lebegett: a filmművészet eszközeit felhasználva olyan közel hozni a nézőhöz az I. világháború borzalmait, amennyire csak lehetséges. A rendező ezt egyrészt úgy igyekezett elérni, hogy az egész film vágások nélkül egyetlen snittet tesz ki. Ennek köszönhetően a film egy hosszú akciójelenet hatását kelti, amelyet csak néha szakít meg egy-egy hosszabb párbeszéd. Másrészt a kamera folyamatosan úgy kíséri a két katonát, mintha a kis csapat harmadik tagja volna. Így a nézőnek az az érzése, hogy Blakkel és Schofielddel együtt kúszik át a szögesdrótok alatt, vagy kerüli meg a vízzel teli hatalmas gránáttölcséreket. Közben a történet a végkifejletig kitartó feszültséget teremt azzal, hogy a néző tudja, minden elvesztegetett másodperccel nő az esélye annak, hogy a főszereplők kudarcot vallanak. Ebben a történetben egy sárban elakadt teherautó, egy felrobbantott híd, de egy pilóta életének megmentése is katonák százainak halálát okozhatja. A végeredmény egy feszes, pörgős cselekmény, amely folyamatosan fenn tudja tartani az érdeklődést.
Az 1917 azonban csak egy izgalmakkal teli akciófilm lett volna, ha Roger Deakins a Szárnyas fejvadász 2049 után nem tesz le ismét egy kitűnő operatőri munkát az asztalra. Az Oscar-díjas operatőr-legenda varázsolja a két katona kálváriáját egy elgondolkodtató háborúellenes alkotássá. Szemkápráztatóan gyönyörű, de egyszersmind hátborzongató és elrettentő képet fest a háború okozta pusztításról. Deakins minden filmkockát arra használ fel, hogy az I. világháború lehető legtöbb jellegzetességét bemutassa. Elénk tárja az állóháború során létrejött bonyolult lövészárok-rendszereket. Borzalmas tájképet mutat az ellenséges csapatokat elválasztó senki földjéről, ahol ember, állat és növény mind a pusztítás áldozataivá váltak. Csak a holttesteken meghízott patkányok élnek a gránátok szabdalta vidéken. Láthatunk porig rombolt várost, elpusztított tanyát, és átélhetjük az erre a háborúra oly jellemző gyalogsági rohamot is. Sőt van egy jelenet, amikor Schofield pihenésképp egy erdőszéli folyón sodortatja magát az árral, miközben a reggel első napfényében cseresznyevirágok hullanak rá. Egy pillanatra eltűnődhetünk a természet szépségein, de a következő képsorok már gyomron is vágnak bennünket, mert a főhős elesett katonák holttestei közé sodródik. Deakins egyetlen pillanatra sem engedi, hogy elfelejtsük: mi most a földre szállt poklot szemléljük.
Persze Sam Mendes vízióját és Roger Deakins képi világát teljesen tönkre lehetett volna tenni a film lezárásával. Ha a fent ecsetelt pokolbéli kirándulást egy zászlólengetős háborús beszéd zárta volna, vagy főhőseink a küldetés végén elnyerik méltó jutalmukat, és katonák tömegei ünnepelték volna őket. Sam Mendes azonban nem követi el ezt a hibát. Az 1917 úgy ér véget, ahogy a háborúk általában. Örülünk, hogy befejeződött az embert próbáló küzdelem, fejet hajtunk a hősök előtt, de a rengeteg áldozat emléke, az átélt borzalmak hatása nem hagy nyugodni bennünket. És folyamatosan kísért a gondolat, hogy ez a pusztítás akár már holnap folytatódhat. Ezzel a lezárással együtt válik igazi mesterművé az 1917, nem csak a szűkös I. világháborús filmkínálatban, de úgy általában a háborús filmdrámák között is. Elmondható, hogy Sam Mendes célját sikeresen teljesítette. Kevés filmet tudnánk mondani, amely ilyen közel hozta a nézőhöz a háború borzalmait. Tegyük hozzá, hogy a rendező monumentális CGI csatajelenetek nélkül, leszaggatott emberi testrészek állandó mutogatása nélkül érte el mindezt. Reméljük, az elnyert díjak és jelölések ösztönzőleg hatnak a filmalkotókra, és a jövőben több alkotást forgatnak a történelem eme szomorú fejezetéről.
