2024. április 19., péntek

A paraszt kezében a jövő

Új posztmodern vallás van kialakulóban a jelenkori valláspótlékok minden ismertetőjegyével. Az új hit heves érzelmeket gerjeszt, a közelgő világvége rémképét felébresztve pedig a menekülésösztönt is életre hívja az emberben. A fősodratú médiában az utóbbi két-három évben gőzerőre kapcsolt környezetféltés szavatolja két nélkülözhetetlen építőelemét: az érzelmet és a félelmet. A klímahisztériához kapcsolódó szívfájdalom és rettegés miatt nyújtja – a klímavédelemnek és a bolygó megmentésének elkeresztelt – új posztmodern vallás a tremendum et fascinorum élményét a benne hívőnek.

Hit is kell hozzá természetesen, nélküle nem lehet vallás, még a posztmodern vallás sem. A klímaváltozásban hinni kell, hinni kell abban is, hogy a globális fölmelegedés oka a széndioxid emberi tevékenység miatti növekvő mennyisége a légkörben, ma már hinni kell abban is, hogy az idősebb korukba lépő emberek, elsősorban a nyugati fehér ember az okozója minden bolygót ért bajnak. Aki bármilyen formában vitatni meri ezeket a kétségkívül meggondolandó állításokat, arra autodafé vár, szellemi értelemben mindenképpen, mert ezek dogmák, az új posztmodern hit megkérdőjelezhetetlen igazságai.

Vannak az új vallásnak teológusai is, ők a klímaváltozás tanát hirdető tudósok, akiknek a szavait a fősodratú média újságírói közvetítik közérthető nyelven. Vannak misszionáriusai és prédikátorai is, a médiából ismerhetjük őket. Újabban már posztmodern Jeanne d'Arcjuk is van Greta Thunberg személyében. Mondani sem kell, a környezetvédelem „harcos lányszentje” mellett is teljes mellszélességgel kiáll a haladó sajtó.

Kit is választott tavaly az év emberévé a Time?

Az új hit jövőbeli fejlődésének a távlatai korlátlanok, hiszen fiatal vallásról van szó még kibontakozóban lévő tanokkal: lehet, hogy holnap már „klímavédelmi Messiásuk” is lesz, aki majd kijelöli a követendő zöldirányt az egész emberiség számára, és jaj lesz annak, aki nem akarja majd követni – dallal az ajkán – az „ egyedül üdvözítő utat”.

A hitnek az életviteli szabályai is kezdenek már kialakulni, ezek az ökológiai lábnyomot megnövelő vegán életmód (étlapján a Föld másik feléről leszállított, sokszor rabszolgamunkával megtermelt élelmiszerekkel), a gyermeknemzés megtagadása, mert a csecsemő egy „káros, környezetpusztító lény” (különös tekintettel, ha a „bolygópusztító” fehér ember utódjáról van szó) és a megszabadulás a „metántermelő” tehenektől, magyarán a hátsó felükön gázt kibocsátó szarvasmarháktól való végső búcsú. Egyéb világmegváltó ötletekkel is találkozni fogunk a jövőben, ezek még csak a megírandó (új)vallási törvénykönyv kezdő sorai.

A fősodrú sajtóból tájékozódó haladó szellem és a trendiség is járulékos eleme az új posztmodern hitnek. Hogy ezt valamikor divatmajmolásnak nevezték? Ki meri ezt állítani? Csakis az mondhat ilyet, aki ott ragadt a múltban, mert nem hajlandó követni a médiából közvetített (éppen aktuális) korszellemet. Igazi paraszt az ilyen!

Valóban? De mi van akkor, ha az igazi paraszt fogja megmenteni a mértéktelen környezetpusztítás vitathatatlanul égető problémájától az emberiséget?

Milyennek képzeljük el a jövőnek ezt a (már ma is élő) parasztját? Olyan ember ő, mint amilyenek a nagyszüleink, a dédszüleink voltak. Olyasvalaki, aki újból kezébe veszi a kapát, hogy megművelje a kertjét, megtermelje a zöldségét, a krumpliját, a hagymáját. Olyan ember, aki parlagi tyúkot tart, disznót, birkát, kecskét nevel, és lehetőség szerint minimálisra csökkenti a mérgező növényvédő szerek használatát. Műtrágya helyett szerves trágyával teszi újra termővé a földet, esetleg megpróbálkozik a termőtalajt védő takarásos növénytermesztéssel vagy valami más környezetkímélő módszerrel.

Arra törekszik, hogy minél inkább függetlenítse magát a multinacionális cégek és a pénzhatalom által uralt fogyasztói társadalom ember- és bolygópusztító világától, éppen ezért azon van minden erejével és eszével, hogy önellátóvá tegye magát és családját, amennyire csak lehet.

Ilyeneket tesz a jövő (már a jelenben is élő) igazi parasztja, amivel jelentősen lecsökkenti saját ökológiai lábnyomát.

A lényeg, hogy cselekszik, nem pedig a száját járatja, tüntetésekre és konferenciákra szaladgál. Szabad idejében nem olyan égbekiáltó ostobaságokon jár az esze, mint a metántermelő tehén és a környezetpusztító csecsemő, ehelyett az őt emberré tevő gondolkodási képességét arra használja, hogy újra fölfedezze a természettel összhangban élés már elfeledett módszereit. Ami pedig a lényegnek is a lényege: önmagától, saját életmódjának a gyökeres megváltoztatásától várja a megoldást, nem pedig az államoktól, a kormányoktól, az ENSZ-től, a zöld pártoktól, a környezetvédelmi konferenciáktól és az egymás után születő, de soha be nem tartott klímavédelmi megállapodásoktól.