2024. április 25., csütörtök

A mémek háborúja

Skywalker kora

 A kicsit megkésett billentyűkoptatónak igen nehéz dolga vagyon, hiszen e filmet már mindenki jó feketére mocskolta előtte. Jöttek a kritikusok, reákenték a magukét, aztán jöttek a rajongók, sipítoztak, hogy így nem jó, úgy nem jó, nem ezt várták, nem ezt akarták, hirtelen felmagasztalják a saga előző, nagyrészt (szerintem oktalanul) gyalázatosnak tartott fejezetét. E sorok szerzője nem tud ellenérveket felhozni: a Skywalker kora (miféle fordítás ez meg már?!) koppintás, jól előkészített töltények szürke kilövöldözése, előzmény nélküli fordulatpatronok durrogtatása, merő megfelelési mánia. Ám ne legyenek illúzióink: ti akartátok ezt, kedves rajongók. Ezt főzettétek meg, hát most egyétek.

Gyors történetösszegzés: a film első perceiben megtudjuk, hogy a rég halottnak hitt Palpatine (nem teljesen tisztázott körülmények között) visszatért haló poraiból, és a végső győzelemre készül. Az ördögi tervbe megkísérli bevonni Kylo Rent, aki viszont az Erőt egyre biztosabban használó Rayre próbál nyomást gyakorolni. Közben kitör a végső háború, kaland kalandot követ, egy térkép után száguld a fél messzi messzi galaxis, kémek ütik fel a fejüket, a jedik pedig vagy újjáélednek Ray személyében, vagy csillaguk örökre leáldozott. Közben akad még pár kötelező cuki űrlény és még az ewokok is megjelennek három másodpercre, nehogy lezáratlannak bizonyuljon a kilencrészes űrkaland.

Mi, egyszerű halandók elképzelni sem tudjuk, hogy mekkora nyomás nehezedhet azokra, akik egy negyvenkét éves történet befejezését szeretnék véghezvinni, a lehető legmagasabb tetszési indexszel. (Nem ironizálok: tényleg nem tudjuk.) Az utolsó Jedik nem bukott meg ugyan a pénztáraknál, ám Rian Johnsont rengeteg támadás érte újító szándékú karaktervezetése miatt – így történhetett meg az, hogy a kilencedik fejezetet rendezőtől rendezőig lökdöső, az elvárások prése alatt túlszorongó Disney bepánikolt. E produceri ámokfutás végeredménye lett az, hogy az eredetileg három különböző rendezővel tervezett végjáték-trilógiának harmadik, mindeneket befejező fejezetét mégiscsak J. J. Abramsre bízták. Arra az Abramsre, aki csini nosztalgiapartit csapott Az ébredő erőből – ám ott talán nem is volt szükség sokkal többre, hiszen egy ’83-as mozi közvetlen folytatását várták el tőle. A mindent elsöprő fináléhoz azonban nem gondolhatták elégnek egy korábbi főgonosz reanimálását és pár rosszul megírt csavar bedobását (amellyel egyébként felülírják az előző epizód egyik legszebb szociális gesztusát, Ray származását). És akkor még nem tartunk az előző epizód cselekményszálainak elsikkasztásánál, a figurák elsilányításánál és a gagyibbnál gagyibb szellemlátásoknál, amelyek csakis egy célt szolgálnak: még egyszer utoljára láttatni az eredeti trilógia főszereplőit. (Más különösebb dramaturgiai szükségszerűség ugyanis nem támasztja alá, miért kell az egyébként remek színésznek, Adam Drivernek még Harrison Ford zombija is, hogy végre megmozduljon benne a Jó.) Az utolsó Jedik furcsa vargabetűket tett a karakterek felrajzolásában, de mesterien vezette őket a végkifejlethez, voltak benne szívfacsaró jelenetek, voltak meglepetések, voltak emlékezetes pillanatok. A Skywalker korából mindez hiányzik: egymásra hányt szösszenetek sorozata ez a film. Képeskönyv, vagy méginkább egy képregény elnagyolt lapjai, amelyek kiadnak ugyan egy történetet, de a rég várt finálé katarzisától messze elmarad.

Kár a Disney-t szidni a történtekért, hiszen a produceri team valószínűleg ugyanazt tette, amit bármely más gárda is tett volna: harcol az utolsó rajongó kegyeiért is. Ezen évtizedeken átívelő sorozatnak mindig is több köze volt Donald Kacsához, mint mondjuk Coppola vagy Spielberg világához. A lezárási pánik mellett persze reális problémák is akadtak – mint például Carrie Fisher halála, ami eleve szűk mozgásteret adott a csapatnak, hogy illő halált biztosítson Leia hercegnő/generálisnak.

A Star Wars-saga ezen utolsó felvonásával semmi több nem lett, mint aminek szánták: mémek sorozatává vált, amelyet pont olyan gyorsan felejtünk majd el, mint a klímaváltozás vagy a kigyúlladt ausztrál erdők mémjeit. És ez az a pont, ahol a felelősség a producerről a fogyasztóra tevődik át. Azok a nézők ugyanis, akik a legendát naggyá tették, egy másik kor nézői voltak, egy netflixtelen, marveltalan univerzum lakói, akiknek egy bébi-Yoda Facebook-megosztásain túl is jelentett valamit a Csillagok háborúja.

Ki tette a filmeket olcsó videoklipekké, videojáték-átvezetőkké és mémalapanyaggá? Kinek érdeke és vágya, hogy idézhető egysorosok és belső összefüggéseket hanyagoló, soha össze nem rakható puzzle legyen a hetedik művészetből? Ki változtatta a mozit képek halmazává, amelyben csak a Martin Scorsese által az elmúlt évben többször is megfeddett, végtelen és parttalan Marvel-sorozat tud érvényesülni?

Ti, kedves mozilátogatók. Nincs hát miért ágálni, és nincs miért többet követelni.

Emlékeztek, kedves rajongók, a mémáradatra, amikor a Disney rátette a kezét a Lucas-filmre, így a teljes Csillagok háborúja-hagyatékra is? Emlékeztek a nevetséges kis rajzokra, amelyeket megosztottatok a Darth Vader-Mikiegérről? A végső jelenetek egyikéről, amelyben a Skywalker-testvérek szelleme megjelenik a sivatag kék ege előtt egy másik (azóta végsőkig zsigerelt, re-remake-elt) klasszikus jutott eszembe az idők végezetéig lejegelt, cingár bajúszú jókedvgyáros mesegyárából. Mintha maga Mufasa, az Oroszlánkirály Szimbájának édesapja jelenne meg a felhők között, hogy végső ítéletet mondjon egy negyvenkét éven át folyó saga felett, amely maga is a mémgyárak lávájában lelte meg végső nyugvóhelyét.

Mintha csak azt mondaná a teljes zárótrilógiának: „Én vagyok az apád.”

Star Wars: The Rise of Skywalker, 2019. Rend.: J. J. Abrams. A forgatókönyvet Derek Connolly, Collin Trevorrow, Chris Terrio és J. J. Abrams ötletéből írta: Chris Terrio és J. J. Abrams. Fényképezte: Dan Mindel. Zene: John Williams. Vágó: Maryann Brandon és Stefan Grube. A főbb szerepekben: Carrie Fisher, Mark Hamill, Adam Driver, Daisy Ridley, John Boyega, Oscar Isaac.