Sikerült! Nagy erőfeszítések árán megőriztük Dávid hitét: a Mikulásban, a Jézuskában és minden másban, amit a karácsonyi ünnepkör kihívásai magukkal hoztak családunkba.
A buktatókkal nap mint nap küzdöttünk: már nem csak arra kellett figyelnünk, hogy apa ne szólja el magát... A családfő ugyanis hajlamos önfeledten mesélni arról, hogyan jutunk hozzá az ajándékokhoz, milyen utakat járunk be addig, amíg a szeretett személynek kiválasztott meglepetést meg nem szerezzük, kiemelve persze az árak alakulását is a régió kereskedelmi hálózatában. Nem szerencsés körülmény tehát, ha mindeközben a gyerek is a szószóló körül legyeskedik…
Mindezt azonban már régóta sikerrel kezeljük a lányommal. Arra azonban nem gondoltunk, hogy az évről évre ismétlődő küzdelmünk semmiséggé törpül a külvilág támadásaival szemben. Gondjaink már szeptemberben felvetődtek: újrakezdtük ugyanis az elsős hittan tananyagot. Dávid már az első órákat követően rákérdezett a lényegre:
– Anya, most hogy van ez? Te azt mondtad, hogy a vízből lett az ember, a hittantanárnő meg azt mondja, hogy Ádámból és Évából lettünk. Meg a kígyótól.
Ujujujj! – csengett bennem a vészjelző. Itt most nagyon sok mindent le kell tisztázni. Először is helyre tettük, hogy nem én mondtam ezt vagy azt, hanem a tudós bácsik. Újra átvettük hát az evolúciós elméletet. Segített a könyv, az abban levő gyönyörű illusztrációk. Érdekes volt, hogy egyből elfogadta, hogy a majmok utódai vagyunk. Pontosan emlékszem, hogy hat évvel ezelőtt épp ez volt az a pont, ami miatt a vita végén a lányom inkább az „egyházi magyarázat” felé hajlott – sehogy sem tudta ugyanis befogadni, hogy ő majomból lett.
Elővettük a gyerekeknek illusztrált Bibliát is, és elmeséltük, hogyan magyarázzák a pap bácsik a keletkezésünket. Megértette, hogy a kígyónak sokkal kevesebb szerepe van az emberiség hajnalának megteremtésében, mint Ádámnak és Évának. A romantikus kis harcosomnak tetszett a felfedezés, hogy két ember szerelméből születtünk. Hogy közben vétkeztek is az ősszüleink – hála a Mindenhatónak! – nem igazán aggasztotta. Mint apa és anya – mondta. Mi tagadás, igaza van…
– Értem. De most akkor kinek van igaza? – hangzott el újra az a kérdés, amelyet évezredek óta elemeznek a világ minden táján. Tapasztalatból tudtam, hogy nem kerülhetem el a nagy dilemmát, készen is álltam a válasszal: majd még sok mindent megtanulsz, meghallgatod a tanító nénit, apát, anyát, nenát, a hittantanárnőt és a pap bácsit is, és majd te eldöntöd, hogy szerinted mi az igaz.
Büszke voltam a válaszomra, hisz évekkel ezelőtt a lányomnál ez oly mértékű kíváncsiságot eredményezett, hogy attól kezdve a témával kapcsolatos információkat szivacsként szívta magába. Arra viszont nem számítottam, hogy a fiam két nap múlva már állást is foglal keletkezésügyben:
– Hülyeség ez az Ádám meg az Éva mese. Nekük csak pár gyerekük lehetett, testvérek meg nem házasodhatnak. Szerintem a tudós bácsiknak van igazuk!
Hoppon maradtam. Tátott szájjal álltam egy pillanatig, közben pedig ezerrel pörgött az agyam, hogyan is védjem meg ezúttal A HITET. Nagyon gyorsan kiderült, hogy évekkel ezelőtt (amikor a lányom az egyházi magyarázat felé húzott) százszor könnyebben kiálltam az evolúció mellett… Meggyőződésem ugyanis, hogy a gyerekeinknek mindkettőre szükségük van.
Lélegzetért kapkodva „a levegőt sem érzed, mégis van és éltet” című fejezettel hozakodtam elő, amivel sikerült ismét jól megkavarnom a gyereket: újra felébresztettem benne a kételyt. Végtelenül elégedett voltam magammal, egészen december 4-éig. Akkor újra ajtóstul rontott be a probléma hozzánk:
– Anya, te nekem hazudtál?! – jött haza a fiam az iskolából. Súlyos vádak voltak ezek, ugyanis a hazugság a családunkban kialakított értékrendben nehezen orvosolható, főbenjáró vétség. Kiderült, hogy ezúttal Szent Miklósról okította őket a hittantanárnőjük: elmondta a gyerkőcöknek, hogy tulajdonképpen egy püspök volt, aki 1600 évvel ezelőtt meghalt. A Mikulás tehát már réges-régen nem él, hogy hozhatja hát az ajándékokat?
Esküszöm, ezúttal a szívem is megállt egy pillanatra. Időt nyertem a házi szabályok betartatásával: előbb vesd le a kabátot, a cipőt tedd a helyére, leülünk és megbeszéljük… Igazából nekem volt szükségem a mindent gyógyító időre. Régóta tépelődöm ugyanis azon, hogy létezik-e egyáltalán a „jóindulatú hazugság” kategória, avagy ez csak önmagunk és tetteink igazolása. Híresen és akár fájóan is őszinte emberként ismernek azok, akik körülvesznek, így egyik fő kétségemmel szembesített a hétéves fiam: mennyire mondjak igazat, hogy ne hazudjak?
Ismét kinyitottuk a könyvet: elmeséltük, mit csinált Szent Miklós püspök, soroltuk azokat a tetteit, amelyek miatt szentté avatták. Dávid megállapította, hogy nagyon jó bácsi volt, szerette a gyerekeket. Ebbe kapaszkodtam hát: annyira jó bácsi volt, hogy példáját a mai napig követik. Utódai még másfél évezred után is ajándékokkal emlékeztetik a gyerekeket arra, hogy jónak lenni jó.
– A Jézuska is ilyen volt? – folytatta a gondolatmenetet a fiam. Igen, a Jézuska is ilyen volt – válaszoltam, miközben titkon reméltem, hogy ez nem vet fel további kérdéseket. Például azt, hogy személyesen akar köszönetet mondani annak, aki rendszeresen a fa alá teszi a kedvenc játékát…
A fiam azonban megelégedett a jóság követésének szükségességével, így mindent összevetve egészen jól jöttem ki a kétségáradatok útvesztőiből. Az ajándékokat csomagolva azonban eszembe jutott, hogy alig fél év múlva már várhatom is a folytatást… Lassan, de biztosan érkezik a húsvéti nyuszi – arról viszont környezetismeretből fogják tanulni, hogy nem színes tojást tojik.
